A 101. éves, olimpiai bronzérmes Törös Olga is elment
Életének 101. évében ma, hétfőn hajnalban végleg eltávozott Törös Olga, aki az 1936-os, berlini olimpián tagja volt a bronzérmet szerzett magyar női tornászválogatottnak. Századik születésnapja ünneplésén a jochapress.hu is képviseltette magát. Most a vele készült utolsó, hosszabb interjúval veszünk búcsút a végtelenül kedves, szeretetre méltó, Debrecenből indult idős hölgytől, Kecskemét város díszpolgárától.
Bizony nem volt könnyű nyomára bukkanni a debreceni születésű, egykori tornásznőnek, Tőrös Olgának, aki az 1936-os, berlini olimpián tagja volt a bronzérmet szerzett magyar tornászcsapatnak. Az egykori tornász kiválóságról a „Ki kicsoda a magyar sportéletben?” címet viselő, háromkötetes műben méltatlanul kevés, három és fél gépelt sornyi szöveg található. Ott olvasható: meghalt Kecskeméten, 1993-ban. S mögötte egy jókora kérdőjel. Az igazság viszont az, hogy Szemereyné Tőrös Olga tizenhét évvel később is él, s ráadásul korához képest meglepően jó állapotban van. A Kecskemét közigazgatási területére bevont Katonatelepen lakik fiával és annak családjával. Ott beszélgettünk.
„Még a kilencvenes években is rendszeresen feljártam a Magyar Olimpiai Bizottság évenkénti találkozóira. 1998 óta lemondtam ezekről a kirándulásokról. Kicsit sok lett volna már nekem, ráadásul az én korosztályom tagjai szinte kivétel nélkül elmentek. A számomra rendkívül kedves Csák Ibolya is ötödik éve, hogy itt hagyott minket.”
– Elsősorban az idősebb sportkedvelőket még ugyancsak érdeklik a régmúlt idők bajnokai, nagy egyéniségei.
„Debrecenben, a Homokkert nevű városrészben fiútestvérem mellett én is meglehetős fiúsan nőttem fel. Gyakran másztam fára, vagy kerítésre, s az alkalmi focimeccseken is mindig beválasztottak valamelyik csapatba. Rendszeresen indultam az atlétikai versenyeken. Tanító édesapám előbb a református gimnáziumba íratott, majd a tanítóképző következett. A végzésig egyáltalán nem volt közöm a tornához.”
– Mi hozta meg életében a fordulatot?
„Egy elég ügyetlen iskolatársam közölte velem, hogy ő megy felvételizni Budapestre, a Testnevelési Főiskolára. Mivel én is kedvet kaptam hozzá, édesapám pedig nem ellenezte, így én is feliratkoztam. Maga a felvételi „pinf” volt, egyszerű gyakorlatokat kellett bemutatni, viszont a húsz helyre négyszáz jelentkező aspirált. Hiába protezsált a főispán, az eredményhirdetéskor nem találtuk édesapámmal a nevemet a falra kiakasztott listán.”
– Ön végül mégis felkerült a fővárosba és a TF növendéke lett...
„Igen, de egy évvel később. Debrecenbe hazatérve elhatároztam, hogy bátyámat követve én is rendszeresen eljárok a Debreceni Torna Egylet edzéseire, ahol egy kitűnő szakember, Schmitt (Aradi) Gyula oktatott. Oda járt későbbi versenyzőtársaim közül a berlini olimpiát szintén megjárt Nagy Manci (Margit) és Fux Irén is. Hamar rájöttem, hogy meg kell erősítenem magamat. Ahol olyan kiválóságok között gyakorolhattam, mint Mogyorósi Győző, Mogyorósi-Klencs János vagy Tóth Lajos, ott minden ment, akár a karikacsapás. Ez 1934-ben történt – fél év múlva már országos versenyen is elindítottak.”
– Az eredményei pedig figyelemre méltóak voltak.
„Ekkor már mind a négy szeren tornásztam. Mérföldkövet jelentett, amikor 1935 tavaszán Debrecenben, az országos bajnokságon én is bemutathattam a gyakorlataimat. Ott figyelt fel rám Herpichné Vali néni (később Nagy Jenőné), aki harmadik debreceniként meghívott a válogatott keretbe.”
– Az országos bajnokságon a TF-es felvételije is eldőlt.
„Megkérdezték tőlem, Tőrös kisasszony, nem akar jönni a TF-re? Nem kell még egyszer felvételiznie. „Majd meggondolom” – válaszoltam, azután persze örömmel elfogadtam a meghívást. Mire ősszel a TF-re kerültem, Schmitt Gyula elkészítette a gyakorlataimat, így Vali nénitől már csak finomításokat kaptam. Egyébként a gerendát szerettem a legjobban, onnan akkoriban én jöttem le egyedül hátra szaltóval.”
– Kikerült Berlinbe, az olimpiára, ahol a csapat bronzérmes volt. Ha visszagondol a történtekre, elégedettnek érzi magát?
„Azt hamar megszoktam, hogy bármikor lepontozhatnak, így nagy meglepetés már Berlinben sem ért. Németországot hirdették ki elsőnek, minket másodiknak, de a csehek addig óvtak, amíg megfordították a sorrendet. Én bizony sokáig szégyelltem, hogy csak harmadikok lettünk, de ettől függetlenül nagyon örültünk az ott született tíz magyar aranyéremnek.”
– Mit kaptak itthon az olimpiai bronzéremért?
„Mit kaptunk volna, semmit. Akkoriban egészen más értékrend volt. Amikor kiutaztunk Berlinbe, adtak naponta két pengő zsebpénzt. Emlékszem egy nagy beruházásra: vettem egy pár „Matesz”-féle cipőt 2,50 pengőért. Mi ugyanis felszerelést is csak a versenyekre kaptunk…”
– Csak másodjára került be a TF-re, s kis híján ott is hagyta.
„Az első évben kegyetlenül meghajtottak bennünket! Teljesen kikészültem, s már azon voltam, visszamegyek Debrecenbe, ahol egyébként bizonyosan kaptam volna valami munkalehetőséget. Jól tettem, hogy meggondoltam magamat, mivel a következő három év sokkal szebben telt, mint az első. Elvégre azt csinálhattam, amit szerettem.”
– Az 1939-ben megszerzett diplomájával Debrecen helyett Kecskeméten kötött ki.
„A Horthy Miklós Tanítóképző és Felsőfokú Óvónőképzőbe kerültem, ahol 18-20 éves lányokkal kellett foglalkoznom. Velük bizony nem sokat lehetett kezdeni. Ebben a helyzetben találta ki kolleganőm, a gerelyhajításban országos bajnokságig jutott Kunosné Sikary Margit, hogy végezzünk módszertani kísérleteket az óvodásokkal. Amíg a pestiek csak a játékosságot hangsúlyozták, addig mi azon voltunk, hogy a 3-6 évesek az életkoruknak megfelelő terhelést kapjanak. Tíz éves küzdelmet követően csak bevették a téziseinket az óvodai tantervekbe.”
– Az ötvenes években edzőként is figyelemre méltó sikereket ért el.
„Egy alkalommal például a tanítóképző csapata a mezei országos bajnokságon elsőként végzett, számos, jó eredmény mellett. A Budapesti Honvéd felfigyelt ránk és egyfajta cserekereskedelmet folytattunk. A mi lányaink 1951 és 1955 között honvédos igazolással versenyeztek, cserébe felszerelést kaptak és az utazásainkat is fizették, ami akkoriban igen nagy szó volt.”
– Meddig oktatott, s mikor vonult vissza?
„Miután a férjem elég korán infarktust kapott, ezért már hatvan éves koromban kértem a nyugdíjazásomat. Ezután óhatatlanul távolabb kerültem a sportélettől, de az érdeklődés mindmáig megmaradt. Pontosan ismerem azt az érzést, amikor az ember feláll a dobogóra – ráadásul Berlinben még a második és harmadik helyezettek himnuszát is eljátszották. Ma is örömmel tölt el, hogy egy csipetnyi dicsőséget én is szereztem Magyarországnak, s talán ezzel is sikerült hozzájárulnom hazám jobb megismertetéséhez.”
– Kései követői, a mai fiatalok között vannak-e kedvencei?
„Természetesen számosan közel állnak hozzám, de minden magyar olimpiai részvevővel szimpatizálok. Ha valakit kiemelhetek, hát elsősorban Egerszegi Krisztinára gondolok megkülönböztetett szeretettel.”
