A 80 éves Marosi József rajong az ökölvívásért!

Marosi József, 440A célhoz sokféleképpen lehet eljutni. Ha nem megy a fő vonalon, akkor a mellékvágányokon kell megindulni és keresgélni. Így járt e sorok írója is, amikor a Magyar Vívó Szövetségben nem kapott segítséget, hiszen nem tudták megadni az olimpiai ezüst- és bronzérmes vívó, Marosi József telefonszámát. A nyomozás végül sikerre vezetett, így lehetőség nyílt a 80. születésnapját október 16-án, csütörtökön ünnepelt kiválósággal egy kis kerek évfordulós beszélgetést folytatni.

 – Az első kérdés azt firtatta: miként került a pengék vonzásába?

„A körülmények az esetek igen nagy részében döntően befolyásolják az ember életét” – állítja Marosi József. – „Én a Semmelweis utca kettőben laktam, s mivel történetesen éppen abban a házban van a máig is a legismertebbek közé tartozó Haladás vívóterem, így egyszer ott kötöttem ki.”

– Ottragadt ez már történelmi tény. de mikor jöttek az első, komolyabb eredmények?

„Az ötvenes évek legelején ifjúsági válogatottként utazhattam Svájcba – ez a lehetőség megsokszorozta az erőimet. Mivel három és fél év után a Piarista Gimnáziumból átmentem az Eötvösbe, így bekerülhettem az egyetemre. Ehhez az is kellett, hogy édesapám tudott egy olyan papírt szerezni, amellyel munkás származású lettem. Tévedések sorozatát követően az épületgépész szakra kerültem, de végül egészen napjainkig szívesen dolgoztam ezen a területen.”

– A civil pályafutásáról eddig sokkal több derült ki, mint a vívó karrierjéről! 

„Tőrvívónak indultam, de hamar eldőlt, hogy párbajtőrben is használható vagyok. Így történhetett meg, hogy 1954-ben, Luxemburgban a tőrözőkkel, egy évvel később, Rómában pedig a párbajtőrözőkkel lehettem csapatban világbajnoki bronzérmes együttes tagja. A legfőbb idegenvezetőnk, a később Svédországba került és ott 2005-ig élt Rerrich Béla legalább öt nyelven beszélt. Minden alkalommal sort kerítettünk rá, hogy elmenjünk moziba, ahol mindig ő ült középen. Nagy lelkesen és folyamatosan fordított nekünk – a filmek végére leginkább üres székek vettek minket körül…

– 1954 és 1955 után következett a kalandos olimpia éve, 1956.

„A forradalom kitörése után Prágán keresztül indultunk egy olyan repülőgéppel, amelynek már nem volt biztosítása. Isztambul, Karacsi, Kalkutta, Szingapúr, Darwin és Melbourne voltak az állomásaink, miközben rengeteg egzotikus látnivalóban volt részünk.”

– Melbourne, az olimpia hogy maradt meg az emlékezetében?

„Párbajtőrben második, tőrben pedig harmadik lett a magyar válogatott; én mindkét együttesben vívhattam. Győzelemre viszont egyáltalán nem volt esélyünk, hiszen az Eduardo Mangiarotti vezette olaszok egyértelműen jobbak voltak nálunk. Más sportágak eseményei közül messze a legnagyobb élményt Papp Laci olimpiai döntőjének megtekintése jelentette!

  – Melbourne-ből Ön hazajött, 1958-ban befejezte az egyetemet, utána sokáig megfért egymás mellett a munka és az élsport.

„A helyzet 1964-ben lett izgalmas. Ekkor neveztek ki a KÖZTI-ben osztályvezetőnek, s ez a munkakör már nem volt összeegyeztethető a válogatottsággal. Számomra is meglepő módon, könnyen mondtam le a tokiói olimpiai részvételről.”

Marosi József, Melbourne, 440, Galántai Bálint, Polyák ImreMelbourne, 2006. Balról: Marosi József, Galántai Bálint és Polyák Imre (Fotó: JochaPress.hu)

  – Mit gondol, ha annak idején ezüst- helyett olimpiai aranyéremmel térhet haza, jelentősen befolyásolja ez a különbség a későbbi életét?

„Mivel a megfelelő pillanatban a rendszeres és felelősségteljes munka mellett döntöttem, így az az érzésem, hogy aranyéremmel a zsebemben sem lettem volna sikeresebb. Örömmel és elégedetten gondolok vissza sportpályafutásomra és az ott elért eredményeimre,  nincs bennem semmiféle hiányérzet.”

 – Nyugdíjasként miként telnek a napjai?

„Éppen ezekben a hónapokban számoljuk fel azt a káeftét, amelyben az 1994-es nyugdíjazásom óta dolgoztam. Már fárasztó volt, meg valamikor azt is ki kell tudni mondani, hogy elég. Vívó eseményre évente egyszer megyek, a csapattársam tiszteletére kiírt Sákovics József emlékversenyre. Viszont naponta kocogok: a lakásomhoz közeli 300 lépcsőt kell megtennem kettesével ugrálva. A délutáni szundit követően a televízióé a főszerep. Egyenesen vadászom a sportműsorokra. Közülük leginkább az ökölvívás és a K1 érdekel. Ezen a területen Erdei Zsolt számomra a legnagyobb sportember.”

– Az ünneplésről még nem esett szó?

“Az még hátravan. Vasárnap a legszűkebb család, tizennyolcan elmegyünk egy Trófeába és átbeszélgetjük az eddigi nyolc évtizedet…”

mob.hu / Jocha Károly

This entry was posted in Blog and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.