A 88 éves Zarándi László hat jubileuma
Június 10-én, szombaton ünnepli 88. születésnapját Zarándi László, (fotó: JochaPress.hu) aki a villámikrek „négyesfogatának” első tagjaként írta be nevét a magyar sport aranykönyvébe.
Társaival, az Ausztráliában élő Varasdi Gézával, illetve a már évtizedekkel előbb végleg elköltözött Csányi Györggyel és Goldoványi Bélával előbb a helsinki olimpián(1952) szereztek nagy meglepetésre bronzérmet a 4×100 méteres váltófutásban, majd 1954-ben, a svájci Bernből ugyanebben a számban az Európa-bajnokság aranyérmeit is elhozták.
– Amióta 2000-ben megözvegyültem, semmit nem várok az élettől – válaszolta a JochaPress.hu kérdésére a jubiláns. – És tessék, mégis még mindig itt vagyok! Ha már gratulál, annyit azért elmondanék, hogy összeszámoltam: ez évben nem kevesebb, mint hat, megjegyezni érdemes jubileumom van.
– Ha felsorolná ezeket, megköszönném!
– Nyolcvannyolc éve születtem Kiskunfélegyházán. 44 évet töltöttem el a Testnevelési Főiskola atlétikai tanszékén, 25 éve, hogy nyugdíjas lettem. Éppen 65 éve, hogy megkaptam a diplomámat, s még az évben kineveztek tanársegédnek, méghozzá III. kategória megjelöléssel. Ugyancsak 1952-ben lettünk Helsinkiben harmadikok a váltóval, amit életem legnagyobb sikerének tartok.
– Ön ritka céltudatos ember, hiszen már tízévesen tudta, mi szeretne lenni.
– Már Kiskunfélegyházán, a Szent László Gimnáziumban eldöntöttem: márpedig én testnevelő akarok lenni. Tizenhét évesen ingáztam Szegedre és labdarúgóként le is igazolt az SZVSE. Édesapám állatorvost szeretett volna belőlem nevelni, de amikor hazajött a hadifogságból, sikerült „kikönyörögnöm”, hadd mehessek a TF-re, ahol a pótfelvételin vettek fel.
– Akkor még több sportág vonzásában élt.
Koltai Jenő, Németh Miklós és Németh Angéla egykori edzője (Fotók: JochaPress.hu)
– Szerettem volna a Fradiban focizni, aranyjelvényes tornász is voltam. Feledhetetlen tanáraim – Bácsalmási Péter és Koltai Jenő – viszont eldöntötték, hogy atléta leszek.
– Mikor billent végleg az atlétika felé a mérleg nyelve?
– 1948-ban Dunakeszin vasutas ifjúsági bajnokságot nyertem, egy év múlva sikerült megelőznöm a felnőtt döntőben jó barátomat, Varasdi Gézát, 1950-ben pedig Pozsonyban, a Magyarország – Csehszlovákia válogatott viadalon a 4×100-as váltóban én futhattam az első kanyart. Mivel Földessy „Dönci” – aki a távolugrás mellett magasban is indult volna – megsérült, így az utóbbi számban nekem kellett helyettesítenem.
– 1951-ben tovább folytatódott a négyesük sikersorozata.
Balról: Zarándi László, Varasdi Géza, Csányi György, Goldoványi Béla (Fotó: Félegyházi Közlöny.hu)
– Szerényebb egyéni eredményeink ellenére egyre jobbak voltunk. Annyit gyakoroltunk, hogy akár dobva is át tudtuk volna adni egymásnak a botot. Minden váltásnál 20-30-40 centiket vertünk az ellenfeleinkre, pedig akkor még húsz méteres volt a zóna, azon belül kellett megoldani a feladatot. Ez kellett ahhoz, hogy 40,5 másodperc alatt fussuk le a távot, s nyerjünk bronzérmet Helsinkiben. Hogy stabil formánk volt, azt egy héttel Helsinki után, Tamperében is bizonyítottuk, ahol az USA váltóját is megelőztük. A sorozat egészen 1955-ig folytatódott – 1954-ben mienk lett az Európa-bajnoki cím -, s közben csak sérülés miatt vesztettünk. Melbourne-be viszont már nem jutottam ki egy makacs sérülés miatt – ezután vissza is vonultam.
– Az atlétika azonban továbbra is élete középpontjában maradt.
– A TF-en az elméleti kutatásaimmal párhuzamosan elkezdtem ugrókkal foglalkozni. Közülük a többszörös fedett pályás Európa-bajnok, az olimpiai negyedik és hatodik helyezett Szalma László vitte a legtöbbre. A legideálisabb tanítvány címét viszont az Új-Zélandra távozott hármasugrónak, Ivanov Dragannak ítélném. „Fejben ő volt a legjobb” – ezt a véleményemet máig is tartom.
– Önt az egyik legsikeresebb magyar atlétaedzőként tartják számon. Ehhez képest elég hamar abbahagyta.
– A váltókról mondtam le legkorábban. Amikor a sokkal többre hivatott női 4×100-as egység Mexikóvárosban, az előfutamban kiesett, teljesen elment a kedvem ettől a szakágtól. Egyéniben Szalma László volt az utolsó tanítványom; tőle a moszkvai olimpiát követően köszöntem el.
– Éppen negyedszázada vonult nyugalomba…
– A TF-re már sok év óta csak akkor megyek be, ha visznek is, meg hoznak is. Egyébként minden évben kicsit gyengébben vagyok. Tavaly még három litert tudtam elhozni a boltból, most már csak kettőt. Próbálom magamat karban tartani. A napi másfél óra sétáról semmiképpen nem mondok le. Ha esik az eső, akkor a lakásban háromszor fél órát gyalogolok. A kertben viszont már nem megy a hajlongás, így arról is le kellett mondanom.
– Mi minden fér bele még a mindennapjaiba?
– Reggel kilencig lustálkodok, majd rendcsinálás, reggelizés és a Nemzeti Sport kiolvasása következik. Ebéd után pihenés, olvasás, majd tévénézés. Az M1 és a Hír tévé híreiből alakítom ki a saját véleményemet. Egyébként leginkább csak a sportműsorokat nézem, elsősorban a kézilabda közvetítéseket. A Veszprémnek is drukkoltam a hétvégén, év közben pedig a Fradi nők a kedvenceim. A másik sportág a labdarúgás, a többieket viszont már kiiktattam.
– Utolsó kérdés: mit tud az Ausztráliában orvosként dolgozott, már ugyancsak nyugdíjas Varasdi Gézáról?
Balról: Csutorás Csaba(+), Földessy Ödön, Béres Ernő
– Ő egy évvel idősebb nálam, évente legfeljebb egyszer hív fel telefonon. A többi információt atléta társainktól, Béres Ernőtől vagy Szabó Miklóstól kapom.
(jochapress / Jocha Károly)
