A 90 éves Benkő Pál négy világbajnokot is legyőzött
Egykor a világ sakkozóinak legszűkebb élmezőnyébe tartozott a július 15-én 90. születésnapját ünnepelt nemzetközi nagymester, Benkő Pál. A franciaországi Amiens-ben született, évtizedeken keresztül szoros barátságban állt a világ talán legnagyobb sakkzsenijével, Robert Fischerrel.
– Hogyan disszidált másodszor?
– A magyar bajnokság első és harmadik helyezettje Szófiában folytathatta a világbajnoki zónaversenyen, míg a második Írországban ülhetett asztalhoz ugyanebben a sorozatban – elevenítette fel a történteket az ünnepelt. – Félidőben vezettem, végül sikerült úgy remizgetnem, hogy második lettem. Az előző, 1952-ben, Nyugat-Berlinben volt sikertelen lelépési kísérletem után évekig nem utazhattam sehova. Végül 1956-ban személyesen Kádár János – aki akkor a Sakkszövetség elnöke volt – döntött: a Moszkvában esedékes sakkolimpiára a legerősebb magyar válogatott utazzon ki. Így kaptam én is útlevelet, majd először történt meg, hogy legyőztük a szovjet válogatottat. Szabó László, Barcza Gedeon, Benkő Pál és dr. Bély Miklós játszott és három döntetlen mellett Barcza legyőzte Vaszilij Szmiszlovot. Csapatunk bronzérmet szerzett. 1957-ben kiutazhattam Dublinba is.
Barcza Gedeon nagymester legyőzte Vaszilij Szmiszlovot
– Tehát Írország egyfajta dobbantódeszka volt?
– Áttételesen. Dublinból kijutottam magam a zónaközire, majd Izlandon lejátszottam a partijaimat a Főiskolai Vb-n. Reykjavikban jelentkeztem az amerikai követségen. Kijutottam az USA-ba, ahol apám már ott volt, mint 1956-os menekült.
– Miért Amiens-ben jött a világra?
– Édesapám művészi ambíciói is benne voltak kivándorlásukban. Én és a húgom is Franciaországban születtünk – a világválság 1932-ben hazahozott bennünket.
– Hogyan kötött ki a sakkozás mellett?
– A Hősök tere közelében volt Kemény Zsigmond Gimnáziumba jártam, gyakran fociztunk a Városligetben. A Regnum Marianum templom melletti padokon emberek sakkoztak. Amikor valaki kiszállt, én ültem a helyére. A bátyámmal gyakran sakkoztunk, s azt hittem tudok is játszani. Erre jól elvertek engem. A dac miatt döntöttem a fejjáték mellett, lehettem 12-13 éves. Nemsokára rendeztek egy versenyt is, ahol utolsó lettem, viszont kaptam ajándékba egy sakk szakkönyvet. Pjotr Romanovszkij a megnyitáselméletről írt benne. Intenzíven tanulmányoztam és egy év múlva mindenkit legyőztem. Ekkoriban a zsebpénzemet is a sakktáblán kerestem meg. Később beiratkoztam a Zuglói Sakk Körbe, amely az Uzsoki utcai kórház közelében volt vendéglőben működött. A klub csapata az I. osztályban szerepelt, engem pedig Kapu Jenő és Sillye Jenő mesterek mögött a harmadik táblán neveztek. A háború mindent elsodort, a padokat elégették. A házi bajnokság félbeszakadt, pedig 11-ből 10 pontom volt.
Benkő Pál 1964-ben
– Végül már a 16 éveseket sem kímélték…
– 1944-ben engem is behívtak, persze fegyvert nem láttunk, csak lapátot. Kőszegszerdahelyről Ausztria felé masírozva sikerült eltűnnöm az erdőben, de hazafelé elkaptak az oroszok. A következő éjszaka onnan is megléptem és öt nap alatt hazaértem. Zuglóban, a Telepes utcában a lebombázott lakásunk hűlt helyét találtam. Apám és bátyám két év múlva kerültek vissza a málenkij robotból, anyám és húgom a közeli, elhagyott fatelepen húzták meg magukat. Édesanyámat egy orosz katona hasba rúgta, aki néhány hónap múlva meg is halt. A hatodik gimnáziumot félbehagytam, romeltakarításon, meg építkezéseken dolgoztam, este meg malteros ruhában mentem sakkversenyre. Ez 1945 nyarán történt, tíz sakkmester és nyolc mesterjelölt között én lettem az első és magyar mesteri címet kaptam.1948-ban pedig magyar bajnoki címet harcoltam ki.
– Egy idő után a Kistextbe került dolgozni, a sakkra nem volt ideje. Ott került jó barátságba a kézilabdázó Török Bódoggal.
– 1952-ben eljutottam Berlinbe, ahol lelépés helyett lekapcsoltak, itthon pedig másfél évre internáltak Kistarcsára. Amnesztiával szabadultam, mert meghalt Sztálin és később jött egy kis enyhülés! Még a szabadulásom előtt behozták Borbély Pált, a későbbi Nemzeti Sport főszerkesztőjét is, mert állítólag azt énekelte, hogy „Meghalt a cselszövő” – a sztálinisták pedig intézkedtek.
Benkő Mihail Talt is legyőzte. Fotó: JochaPress
– Kistarcsa után mi volt a következő állomás?
– A Budai Pamutfonóban dolgoztam. Nem tetszett, hogy 1948 és 1956 között legfeljebb öt nemzetközi versenyen játszhattam. Számomra természetes volt, hogy Dublinból nem tértem haza. A zónaközin, Portorozsban, 1958-ban nagymester lettem, s a már Amerika bajnokaként érkezett Fischer ellen is nyertem. Akkoriban csak világbajnokjelöltek lettek nagymesterek. Ma ez a cím sokkal könnyebben megszerezhető. Pályafutásom során egyébként négy világbajnokot (Mihail Tal, Tigran Petroszjan, Vaszilij Szmiszlov, Robert Fischer) is legyőztem.
(Nemzeti Sport / Jocha Károly)
