A Ferencvárosban jó az irány – állítja a ma 80 éves Ambrus Miklós

Ha valaki elmondhatja magáról, hogy békében, szép családi körben ünnepli kerek évfordulós születésnapját, hát Ambrus Miklós mindenképpen ebbe a körbe tartozik. A magát csak tetőtől talpig zöld-fehér sportembernek valló, egykori válogatott vízilabda kapus 80. születésnapjához érkezett. Kellemes, csendes környezetben lévő, zuglói házában fogadta a gratulációt és szívesen elevenítette fel hosszú életútja érdekes állomásait.

– A magyar úszósport egyik fellegvárából, Egerből származom. Én tényleg tősgyökeres egri vagyok, akinek számos példakép – Kádas Géza, Válent Gyula, Utassy Sándor, Szabó Aladár vagy éppen a 100 méteres gyorsúszásban először egy percen belül úszó dr. Bárány István – segítette fejlődésemet. Az említett nagyságok közelében egyszerűen beleívódott a fiatalokba a sport szeretete. Mint sokan mások, én is úszóból lettem vízilabdázó. Már tizenhat évesen, 1949-ben belekóstolhattam az élvonal küzdelmeibe, s egészen 1953-ig ott is védtem. Bár a közönség nagy szeretete vett körül, ekkor mégis el kellett hagynom szeretett városomat, mert három éves katonaság fenyegetett. Ezt csak úgy úszhattam meg, ha a fővárosba igazolok. Így formálisan megszöktem lelkes szurkolóink elől és a Ferencvárosban kötöttem ki.

– A válogatottságig viszont csak nagy kanyarokat követően jutott el…

– Pedig jól ment a védés, majd jött 1956, amikor is én is nekivágtam a határnak és meg sem álltam Ausztráliáig, ahol tárt karokkal fogadtak. A Melbourne Swimming Clubban hol a kapus, hol a középcsatár posztján szerepeltem, közben dolgoztam a General Motorsnál. Jól éreztem magamat, jól kerestem, 1958. januárjában mégis a hazatérés mellett döntöttem. Az ott turnézó Ferencváros labdarúgó csapata vezetőinek – Csanádi Árpád, Sós Károly és Száraz István klubelnök – hívó szava mindennél erősebbnek bizonyult. Az ottani főnökeim sértődöttségét ma is megértem, mert mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magamat. Ám a hazaszeretet győzött, én pedig beszálltam egy olasz hajóba, amellyel két hónapig hajókáztam, amíg visszaérkeztem Európába.

– Annak idején halálos bűn volt a „disszidálás”. Hogyan fogadták itthon?

– A Ferencvárosban folytathattam, ám a nemzeti együttesnél kegyvesztett lettem. Amikor közölték, hogy nem mehetek Rómába, az 1960-as olimpiára, sírógörcsöt kaptam. Abba akartam hagyni, s csak nagy nehezen bírtak rá szándékom megváltoztatására. Így az olimpia helyett csak 1962-ben, huszonkilenc évesen védhettem világversenyen először. Ám a lipcsei Eb-győzelem sem volt elég! Laky Károly nem akart kivinni a tokiói olimpiára, a hivatalos csapatképet is nélkülem készítették el. Laky csak az utolsó pillanatban gondolta meg magát, elsősorban a csapat követelésére.

– Végül utazhatott, de a kapuba csak az utolsó két meccsen állhatott be…

–  Egyiptom, Belgium, Hollandia és Jugoszlávia ellen egyetlen percnyi lehetőséget sem kaptam. Ezután a csapat úgy döntött: az utolsó két meccsen én védjek. Az olaszokat sikerült 3-1-re legyőznünk, majd következett a szovjetek elleni ütközet, ahol csak 3-0, 4-1 vagy 5-2-es eredmény volt jó számunkra. Ekkor lőtte Dömötör Zoli azt a bizonyos gólt, amelynek közvetítését annyiszor lehetett azóta is hallani a rádióban. (Itt meg kell jegyezni, hogy Dömötör sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy a szovjetek utolsó ellentámadásánál Ambrus hatalmas bravúrral védett! Ha gólt kapunk, oda az aranyérem…)

– Tokió után úgy tűnt, túléli a generációváltást, hiszen még az 1967-es, mexikóvárosi előolimpiára is kijutott. Az 1968-as olimpiát viszont már csak itthon szurkolhatta végig.

– Ma is úgy érzem: engem játékosként Magyarországon soha nem ismertek el, ez alól csak Markovits Kálmán a kivétel. Mégsem kívánkoztam sem vissza Ausztráliába, sem máshová, mert a hazaszeretetem mindig erősebb volt, mint bármilyen csábítás. Ötszörös bajnok vagyok a Ferencvárossal, évekig voltam edző, majd szakvezető, az egész életem a Fradi körül forgott. Mindmáig megbecsülnek, örökös bajnok és a IX. kerület díszpolgára vagyok.

Mit akarhatnék még?

– Gondolom, azért annak igazán örülne, ha a Ferencváros vízilabda csapata újra a régi híréhez méltóan szerepelne.

– Erre most ismét reális remény van – így Ambrus. – Fiam, a 61-szeres válogatott kapus, Ambrus Tamás éppen azért mondott le az edzőségről, hogy teljes erejével a szakosztály rendbetételén fáradozhasson. A legfőbb cél, hogy ismét működjön a Ferencváros három E-betűje, az „Erkölcs, Erő, Egyetértés”. Az olimpiai bajnok Varga I. Zsolt személyében kitűnő partnerre talált, ketten vállvetve dolgoznak azért, hogy a visszahúzó erők ellenére a Fradi csak előre menjen. Az irány jó, ezért is tudok jókedvűen ünnepelni egykori kétszeres magyar bajnok magasugrónő felségemmel, Keresztes Mártával. Fiam és két lányom három unokával ajándékozott meg, így tényleg teljes az életem.