A gilicsezéstől a szentimrei Sasok sikereiig

Jakab Károly a szentimrei Sasok között. Fotó: Sasok.ro

Jakab Károly a minap ismét Budapesten járt. Ajándékot is hozott magával. Egy kicsi könyvet, ami szinte elfér az ember tenyerén. Olyan, mint egy mesekönyv. És tényleg az.

Többször írtam már – igaz, nem ezeken a hasábokon – Jakab Károlyról, aki a fejébe vette, hogy meghonosítja a jégkorongot Csíkszentimrén. Ennek a küzdelemnek állít emléket ez a könyvecske. Ahogy újraolvasom az ismert történeteket a kezdetektől, az először a falu alatt tovarohanó Olt partján felállított „dühöngőtől” a Magyar Jégkorong-szövetség, mindenekelőtt Kovács Zoltán főtitkár segítségével a lebontott Kisstadion romjai­ból idetelepített műanyag palánkkal kerített szabvány méretű, de továbbra is természetes jegű pálya avatásáig, könny szökik a szemembe.

Mennyi bosszúsággal járt, hogy „az Olt vize szennyes, olajos volt, a talaj pedig tőzeges, és itta be a vizet, emiatt nem lehetett rendes jeget előállítani, tavasszal aztán az árvíz elvitte a deszkákat, odalett a palánk.” Jakab Károly azonban nem csüggedt, a saját területét ajánlotta fel a pálya helyéül, s bár irigyei is akadtak, lelkesedése idővel sokakra átragadt.

Évről évre így szépült a pálya, az egyik nyáron munkagépek egyengették el a földet – amiről minden ősszel le kell kaszálni a nádat –, aztán villanyoszlopokat állítottak, hogy ne traktorokkal kelljen megvilágítani a játékteret – mert hát napközben kinek van ideje játszódni? –, aztán került öltöző is: addig a vendégek Jakab Károly házában húztak szerelést.

Az olyan fájdalmas próbatételek sem szegték a helyi Sasok mindenesének kedvét, hogy amikor az országos bajnokságba benevezett U10-es korosztály helyi tornáját rendezték volna meg, éjjel megenyhült az idő, eleredt az eső, ami nemcsak a jeget tette tönkre, hanem a többhetes megfeszített szervezőmunkát is értelmetlenné. Ehhez képest a pálya rendszeres, órákon át tartó rolbázása a szánkóra helyezett bádoghordó segítségével, valamint megtisztítása az olykor félméteres hótól a napi rutin része, szinte gyerekjáték.

Jakab Károly nem éri be annyival, hogy a helyiek telente nap, mint nap megtöltik a pályát, hogy annak nem csak Csíkszeredából, de Magyarországról is csodájára járnak. Hogy a szentimrei Sasokat már Románia-szerte jegyzik, tovább álmodozik fedett pályáról, alcsíki hokiközpontról.

Évekkel ezelőtt nem értettem, mi hajtja előre. Az elszalasztott gyerekkori lehetőségért ritkán akarja ilyen bőkezűen kárpótolni magát az ember. „Jómagam is így gilicseztem sokáig ott, ahol éppen egy kevés víz is megfagyott. Az pedig sokszor letépte a bakancsom talpát, és jött a verés érte a szülőktől. (…) Sokat sírtam, könyörögtem a szüleimnek, hogy engedjenek edzésre Csíkszeredába, de nem engedtek. Majd később megértettem, hogy az anyagiak nem tették lehetővé. A szívem mélyén örökre megmaradt ez a sport, és minden nehéz­ség ellenére is ezért próbálok segíteni a szülőfalunkban nevelkedő gyerekeinknek, hogy akinek tehetsége és ambíció­ja van, ne vesszen és ne kallódjon el” – írja Jakab Károly, de éreztem, hogy többről van itt szó, mást akar meghálálni.

Először e könyvben erről is vallomást tesz: „Huszonnégy éve egy nagy munkabalesetem volt, összeégett mindkét lábam térdig fel, és az oldalam is. Ez annyira veszélyes volt, hogy én sem, sőt a rokonság és a család sem gondolta volna, hogy még fogok tudni járni. A csíkszentimrei templomban szülőfalum lakossága imádkozott a gyógyulásomért. Hat hónapig ágyban voltam, s én ekkor értettem meg, hogy mi is az élet, és mit jelentett az, hogy mennyit segítettek rajtam a családtagjaim, a falubeliek és az idegenek az imáikkal. Hála Istennek, újraszülettem. Ekkor tettem magamban egy nagyon kemény elhatározást, hogy igenis nekem valamilyenképpen ezt a sok jót meg kell köszönjem mindenkinek.”

Könyvében Jakab Károly egy korábbi írásomért, nagy meglepetésemre, nekem is köszönetet mond. Pedig csupán idegen tollal ékeskedem. Most sem kell másként tennem. Nem is óhaj, kívánság, inkább már fohász, ahogy Jakab Károly a terveiről ír: „Reméljük, hogy a következő tízéves jégkorong-beszámolóban már tudunk a műjégről is beszélni és írni, ezért azt kívánom, Isten, áldd meg a magyart, hogy együtt tudjuk építeni és szépíteni a környezetünket, és boldogabbá tudjuk tenni fiataljainkat itt, Alcsíkon is, hogy ne kelljen senki elmenjen itthonról, és itt sportolva, egészségesen élhessen. Ez a fő álmunk és vágyunk, ennek a megvalósításáért imádkozunk és kérünk mindenkinek erőt és egészséget, kitartást és békességet, hogy együtt dolgozhassunk még nagyon sokáig.” Ámen.