A jégtáncos Berecz Ilona ma is ambicionálja az igényes munkát

Berecz Ilona életében a jégtáncnak ma is fontos szerep jut. Fotók: JochaPress.hu

Berecz Ilona nevére a fiatalok közül csak véletlenül emlékeznek. Az egykori kitűnő műkorcsolyázó, majd jégtáncospár hölgy tagja pályafutása végeztével maradt a sportágban és mindmáig tart a lendülete. A sikeres edzőnővel a téli szezon kezdete ürügyén beszélgettünk.

– Annak idején még nem voltak fedett pályák, mégis rendezhettünk egy Eb-t a városligeti Műjégpályán 1957-ben. Édesapám ötlete volt a korcsolyázás, a bevezetéshez ez a verseny kínálta az alkalmat. Mivel az Andrássy úton laktunk, édesapám nagyon lelkesen hozott és vitt az edzésekre. Nyolc-kilenc évemmel már akkoriban sem számítottam korai kezdőnek, viszont biztattak, hogy tehetséges vagyok. Sokat számított, hogy korábban balettoztam – szinte soha nem estem el. Tizenhat éves koromig egyéniben indultam, közben a válogatott keretbe is bekerültem. Akkor jött felfelé Almássy Zsuzsi, az edzéseinket pedig a csehszlovákiai Divin Karcsi bácsi is segítette.

– Mikor és hogyan váltott át a jégtáncra?

– Az akkori hideg telekben évente megrendezték Balatonfüreden a téli bajnokságokat. Ott kérdezte meg édesapámat az akkori idők legjobb jégtáncos edzője, hogy miért nem próbálok váltani. Végül édesapám addig beszélgetett Sugár István édesapjával, amíg mi össze nem kerültünk. Elkezdtünk egymás mellett korcsolyázni, számomra egyértelmű, hogy a Ferencvárosban, amely klubnak egyébként örökös tagja vagyok.

 – Megindultak, méghozzá meredeken felfelé.

– Rengeteget számított a műkorcsolya tudásunk. Olyannyira, hogy a második évben már a felnőttek között indultunk. Újabb egy évre rá pedig már az Eb-n tehettük próbára magunkat, hála a Korda Györgyi – Vásárhelyi Pál kettős magas helyezésének, akik mögött tovább két magyar pár is rajthoz állhatott.

– Milyen sikerrel szerepeltek a világversenyeken?

– Öt Eb-n vehettünk részt, ahol kétszer nyolcadikok lettünk. Két Vb-szereplés is összejött – ott a 13. hely volt a csúcs. A jégtánc akkoriban sajnos még nem volt olimpiai szám, csak később került a programba.

 – Meddig korcsolyázott és miért vonult vissza?

– Elég korán férjhez mentem Vedres Mátyáshoz, az Újpest hokis kapusához. Nappalin jártam az Ybl Miklós Főiskolára, s közben az edzéseken is meg kellett volna felelnem. Ráadásul a rivális országokban mindenhol már működtek a fedett pályák, nálunk pedig még a sátor sem állt. Reálisan felmértem a helyzetet. Végül az orvosin tanult Pistivel megbeszéltük, hogy sem időben, sem anyagiakban nem tudunk erre többet áldozni. Így a befejezés mellett döntöttünk.

 – Ön viszont ezzel nem szakadt el a jeges világtól…  

– Már menet közben is segédkeztem Tóth Endrének a kisebb gyerekekkel kapcsolatosan, koreográfiát is állítottam össze. Másfél év után átmentem a Spartacusba, Jurek Eszterékhez, ahol direkt a jégtáncosokkal foglalkozhattam. Ez 1973-ban történt.

 – Kik voltak a legsikeresebb tanítványai?

– Kis csoportokkal foglalkoztam, közülük nőtt ki az Engi Klára – Tóth Attila,  Remport Gabriella – Nagy Sándor és a Péterfi Judit – Bálint Csaba kettős is. A legsikeresebbek Engiék voltak, akik Eb-n és Vb-n egyaránt feljutottak a 4. helyig. Velük három olimpián lehettem ott, ebből kétszer is a 7. helyen végeztek.

– Közel három évtized után elhagyta a Spartacust.

– Sportország néven új klub alakult meg, amelynek vezetői a legkisebbekkel való foglalkozást, kiválasztást és támogatást tűzték a zászlajukra. Ez a szisztéma több éven keresztül jól működött, míg azután egyszer légy került a tejbe. Elkezdett fogyni a pénz, kevesebb lett a jégfelület, edzőket kellett elbocsátani, kevesebb lett a gyerek és így tovább. Mára már csak a név maradt, az eredeti elképzeléseket apránként fel kellett adni.

 – Ön meddig tartott ki a fedélzeten?

– Második éve már nem kötődöm szorosan hozzájuk. Azóta a saját válogatott kerettagjaimmal foglalkozom, illetve a szövetség felkérésére a jégtánc szakág dolgait igyekszem felügyelni, s  ha kell, tanácsokkal támogatni. Jelenleg három párral foglalkozom rendszeresen, miközben átéltem már több „partnervadászatot” is. Általában a lányok rendelkeznek jobb korcsolyázó alapokkal, s ezért sem könnyű melléjük megfelelő fiút találni.

 – Hadd kérdezzem: elégedett a versenyzői, majd az edzői eredményeivel?

Balról Marton Villő, Szemkó Dániel és Berecz Ilona

– Erre határozott igennel tudok válaszolni. Ám azért azt elmondanám,  édesapám többször is elmondta, ha tudta volna előre, hogy ez a sportág mennyi energiát követel és milyen sok buktatóval kell megküzdeniük azoknak, akik erre sok évet rátesznek az életükből, akkor ő bizony már bánja, hogy engem ehhez hozzásegített. Szerinte sokkal jobban járok, ha az építészetet választom! Megnyugtattam őt, sose sírjon, hiszen bejártam az egész világot, amit láttam, azt nem tudják tőlem elvenni. Egyébként pedig ma is ott tartok, hogy amennyiben munkabíró és érdeklődő versenyzőim vannak, akkor nagyon sok mindenre képes vagyok. Ezért is foglalkozom nagy igyekezettel a Marton Villő – Szemkó Dániel magyar-ukrán párossal, mert ők egyenlőre tényleg ambicionálják a közös törekvéseink sikerességét. Ők most 15, illetve 16 évesek; kíváncsi vagyok rá, meddig tart náluk ez a sportág iránti nagy szerelem?