A Jónyer-kiflivel ma már nem lehet meccset nyerni!

Shares

ping_Jónyer aláír, MN

Már a neve is olyan, mintha népmeséből vagy Jókai-regényből lépne elő; beszélő név, a javából. Jónyer, azaz a jó nyer. No de hogy négy világbajnoki címet, magyar sportoló létére, asztaliteniszben, ez a harmadik évezredben már tényleg mesébe illő történet.

Az 1970-es évtizedben persze nem volt az. Olyannyira nem, hogy Jónyer István kereken negyven esztendeje, az 1975. február 6–16. között rendezett calcuttai vb-n egyesben és – Gergely Gáborral az oldalán – párosban is diadalmaskodott.

– Manapság, amikor a sportág világbajnokságain a legjobb nyolc, négy között minden asztalt a kínaiak, koreaiak állnak körül, már az is felfoghatatlan, hogy négy vb-arany birtokosa. Emellett igaz, hogy az ötödiket szinte a szó szoros értelmében ellopták öntől?
– Mire gondol?

– Az ütőjére.
– Ja, persze, hogy igaz. Az 1973-as vb-n, Szarajevóban a páros döntőre menet alig indulás előtt végeztem az ütőm ragasztásával, ezért a szálloda és a stadion között közlekedő buszon a táskám tetejére tettem, hogy kicsit száradjon még. Egy ismeretlen fiatalember pedig egyszer csak felkapta, és elfutott vele. Gergely Gabitól kértem kölcsön az ő ütőjét, de abszolút nem rám szabták, rövid és vastag volt a nyele, csiszolgatnom kellett, tulajdonképpen el kellett rontanom.

– Mennyi múlott ezen az afféron?
– Az a két poén biztosan, amivel kikaptunk. A döntő szettben, 19-19-nél két olyan labdát adtam fel túl magasra, amit a saját ütőmmel soha nem teszek. Illetve azzal már korábban nyertünk volna. Így viszont másodikok lettünk, és a jóakaróim azt kezdték híresztelni, nem is lopták el az ütőmet, hanem elfaragtam vagy eladtam.

– Ennél vadabb szóbeszéd már csak akkor kelt szárnyra, amikor 1977-ben, a birminghami vb-n, ugyancsak Klampár Tiborral, 20-11-ről kaptak ki. Hitte volna, hogy onnan is ki lehet?
– Ki bizony, méghozzá nagyon gyorsan, egy-két perc alatt. Arra a meccsre is azt mondták, elszórakoztuk, eladtuk. Hozzáteszem, ha Klampárral 4-5-szörös világbajnokok vagyunk, senki nem szólhatott volna egy szót sem.

– Mint ahogyan akkor sem, ha másik „aranyos” páros partnerével, Gergely Gáborral egyszer sem nyer. Ez 1975-ben, Calcuttában mégis sikerült, akkor sem akármilyen körülmények között.

ping_Berczik Zoltán, 440

Berczik Zoltán már ötven éve is a napi 6-8-10 órás edzések híve volt

– Hát nem. A döntőbe jutásért játszottunk a francia Secretin–Constant párossal, 2-1-re és 20-16-ra vesztésre álltunk. Ekkor azonban félbeszakadt a mérkőzés, mert pont a mi asztalunknál ázott be a csarnokot fedő ponyva. Bementünk az öltözőbe, lefeküdtem a padra. Arra még emlékeztem, hogy Zoli (Berczik Zoltán szövetségi kapitány – a szerk.) narancsot csepegtet a számba, aztán rögtön elaludtam, és Zoli azzal ébresztett, folytatódik a meccs, egy poén kell csak a franciáknak. Gergely Gabi szervált, én pedig mindent feltettem egy lapra, és négy olyat pörgettem, hogy a túloldalon már egyszer sem értek labdához. 20-20 után kiegyenlítettük a szettet, nyertünk, aztán a döntőben megvertük Surbeket és Stipancicot, akiket addig még soha.

– Utóbbit ugyanott, Calcuttában az egyéni fináléban is legyőzte, 0-2-ről. Ilyen jól viselte a szorult helyzeteket?
– Kénytelen voltam. Már a vb-re is úgy készültem, hogy fél évvel korábban lebuktam a vámon – hiába, jól működött az ügynöki hálózat –, az utazás előttig el voltam tiltva, az útlevelemet is bevonták. Berczik az állami vezetésnél kilincselt, hadd utazzak ki, én meg közben, nehogy leégjek, ha végül tényleg mehetek, napi 14 órát edzettem, futottam, kerékpároztam. Azt mondtam magamban, nincs még egy ilyen állat, aki ennyit tud melózni, és ekkora az akaratereje. Mellőztem a kávét, az alkoholt, az erős paprikát, zsírosat sem ettem, ráadásul már a vb helyszínén, Indiában elkaptam egy gyomorfertőzést, fogytam hét kilót. Olyan gyors voltam, mint még soha.

– Lám, mit tesz az ideális felkészülés. A vámügy-eltiltás-gyomorfertőzés kombináció vajon ezt hozná ki az utódokból is?
– Ugyan már. Ma már a pici gyerekeken is azt látom, hogy idegbetegek, remeg a kezük, ha két labdát elrontanak. A 11 poénra menő szettet a televízió miatt találták ki, de a fiatalok kárára. Én viszont Calcuttában négy meccset nyertem 0-2-ről. Sőt azzal kezdtem, hogy az első fordulóban az állandó mumusom, a svéd Wikström 2-1-re és 17-12-re vezetett ellenem, négy labdára voltam a kieséstől. Ekkor a lányom keresztapja elment a palánk mellett, hatalmas darab ember volt, nem lehetett nem észrevenni, ráadásul odakiabált nekem: Pista, mit csinálsz? Ettől mintha felébredtem volna, zsinórban kilenc pontot nyertem, győztem a szettben, a mérkőzésen, a vb-n.

– Az egyéni diadal a legértékesebb, vagy a szurkolók számára legfeledhetetlenebb, 1979-es, phenjani csapatarany?
– Igazából majdnem mindenki az egyéni sikert tartja a legnagyobbra, de az, hogy amikor csapatban nyertünk, a kínaiakat kétszer is nagyon simán megvertük, mindennél többet mond. Annyira együtt voltunk, úgy éreztük, egy hétig egyfolytában játszhatunk, akkor sem lenne semmi esélyük a kínaiaknak ellenünk.

ping_Jónyer, Kovács István, 440Jónyer István egyik legjobb barátjával, a szabadfogású világbajnok Kovács Istvánnal

– Mit tudtak akkoriban, amit ők nem? És mit tudnak ők manapság, amit senki más?
– A fonákpörgetéseinkkel vertük meg őket, mert a tollszár ütőfogásuk miatt féloldalasan játszottak. Ma viszont a kínai fizikum és gyorsaság mellé már ők is európai módon fogják az ütőt.

– Ön tizenhárom éves koráig nem fogta sehogy sem, akkor kezdett pingpongozni. Ma már eltanácsolnák, ha ennyi idősen jelentkezne, mondván, menthetetlenül elkésett?
– Az biztos. A franciák például 4-5 éves gyerekeket már bentlakásos módon edzenek, ami szerintem abnormális. Tízéves korukra viszont szinte mindent tudnak, ezzel húztak el az európai mezőnyben.

– Hogy hozta be ezt a hozzájuk képest majd tízéves lemaradását? Tehetséggel? Szorgalommal?
– Is-is. Én is focival kezdtem Diósgyőrben, de már annak is örültem, ha a labdaszedők közé bekerültem. Mellette kosaraztam, aztán megtetszett a pingpong, mert az iskolában volt egy asztal, azon egyre gyakrabban ütögettünk. A fizikatanárommal néha még óra helyett is. Egyre jobban ment, elindultam egy iskolák közti versenyen, az igazolt játékosok között. Szegények voltunk, nem telt ütőre, a papám asztalos létére fabrikált egyet mahagónifából, és a két oldalára egy-egy centi hungarocellt ragasztottunk. Furcsa volt, állatira kopogott, de a versenyt végül én nyertem meg az igazolt versenyzők előtt is.

Ezután hívtak egyesületbe játszani, de csak két-három edzésen vettem részt, mert elkenődtem attól, milyen jók a többiek. Szerencsére kezdődött a nyári szünet, mi pedig egy haverommal kölcsönkértünk egy asztalt a Diósgyőrtől. Magyarosan, talicskával elvittük hozzájuk, felállítottuk a cseresznyefa alá, és két és fél hónapon át minden áldott nap edzettünk reggel nyolctól sötétedésig. Ha megéheztünk, felmentünk a fára, ettünk egy kis cseresznyét, aztán folytattuk. Nyár elején még a haverom adott tizenöt fórt nekem, őszre már én neki hármat. Jó érzés fogott el attól, hogy napról napra javulok. Amint visszakerültem az egyesületbe szeptemberben, mindjárt stabil csapattag lettem, majd vezéregyéniség. Vidékiként felkerültünk az NB I.-be, 1967-ben már kivittek a világbajnokságra. Ugyan nem játszottam egyetlen mérkőzést sem, de az edzőterem réme voltam, mert ott is egész nap pingpongoztam.

ping_Sídó Ferenc, 440A kilencszeres világbajnok Sidó Ferenc hozta fel Diósgyőrből Jónyer Istvánt a Budapesti Spartacusba

– Fanatikusan, félőrült módjára űzte a sportágát, ami nem a munkája, hanem az élete volt. Ha a maiak is ezt tennék, ugyanoda juthatnának? Halomra verhetnék a kínaiakat is? Vagy más világ volt, más edzőkkel, környezettel, hátországgal, össze se vessük a kettőt?
– Persze, más volt, egészen más, de ettől még nem értek egyet azzal, ha manapság megmagyarázzák az edzők, hogy a modern asztaliteniszben elég napi másfél-két óra játék. A menőknek talán már elég, ők mindent tudnak. De a mieinknek, akik ettől messze vannak, még nem, szerintem itt a nagy tévedés. Sokkal több időt kellene szánni rá, mert a pingpong, pláne az új elemekkel, nagyon nehéz játék. Az ember, ha csak egy-két napot kihagy, már kezdheti elölről.

– Akad egyáltalán itthon olyan tehetség, akinek jó szívvel megtanítaná a Jónyer-kiflit?
– Azzal ma már nem lehetne meccset nyerni, úgy felgyorsult a pingpong, hogy az asztal felett kell lesöpörni a labdát. Egy-egy meglepetés poénra viszont még jó lehet. Nagyon erős, fiatal gárdával új alapokról kell indulni, jelentős hangsúlyt fektetni a vidékre, mert az igazi tehetségek onnan érkeznek. Szeretnék majd úgy elbúcsúzni ettől a világtól, hogy valakinek, egy magyar asztaliteniszezőnek még szívből gratulálhassak.

(mno.hu, fotók: MN, jochapress.hu (3)