A kézilabda szövetségben sem a kicsik, sem a nagyok nem számítanak!
Közmondásokban igen jól áll a magyar nyelv. A sok, megszívlelendő közül az egyik így hangzik: „A kicsire nem adunk, a nagy meg nem számít”. Ezt úgy is lehetne forgatni, hogy „A nagyra nem adunk, a kicsi meg nem számít”.
Természetesen ez a szójáték nem egészen véletlenül jutott eszembe. Az én kis történeteim egyike a nagyról szólna. Alig fél esztendeje, hogy a pályafutása csúcsán sem igazán elismert, egyébként pedig „természetesen” világszerte megbecsült Török Bódog végleg itt hagyott bennünket. Várható is volt Bogyi bácsi távozása, hiszen csaknem 89 esztendőt élt, ráadásul igen súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel is csatázott már vagy másfél éven keresztül. Temetése további hosszú hetekkel eltolódott, amíg szeretett feleségét, Editkét az orvosok legalább tolókocsis állapotba tudták hozni.
Ám ez a hosszú, felkészülési idő sem volt elég ahhoz, hogy a Magyar Kézilabda Szövetség éppen „aktuális” vezérkarából bárki is vegye a fáradságot és legalább néhány tőmondattal elbúcsúztassa a mindmáig egyetlen magyar kézilabdás világbajnoki cím kapitányát. Ha az „örökös, tiszteletbeli elnököt”, dr. Kiss Istvánt nem sikerül előhalászni, Bogyi bácsi elköszönő gondolatok nélkül kerül végső nyugalomra.
Mindez egy újabb, sajnálatos esemény kapcsán tört fel emlékezetemből. A „nagy” lett volna Török Bódog. Ha rá „fütyültek”, akkor a „kicsi”, a most eltávozott Hajnal József ugyan miért lett volna érdekes? Az MKSZ vezérei közül többen talán nem is ismerték, vagy ha netán hallottak is róla, gyorsan elhessegették szunnyaddó lelkiismeretük maradékát is. A június 13-i, csütörtöki végső tiszteletadáson a szövetségből két munkatárs ugyan megjelent, de valamiért meg sem próbáltak legalább néhány félmondattal elköszönni attól az embertől, aki válogatott játékosok sokaságát nevelte a magyar női kézilabdázásnak, miközben a „neves” edzők szinte lángszóróval igyekeztek őt kiirtani a sportágból. Ezt tették ahelyett, hogy örültek volna annak, hogy még vannak ilyen megszállottak, mint Hajnal József volt. Ő ugyanis valóban a sportnak, a kézilabdának élt, és nem abból tollasodott meg, mint sokan mások.
Maga a végső búcsú egyébként méltóságteljes volt. Jó volt látni az embertömeget, a több száz rokont, barátot, tisztelőt és egykori játékosokat, akik fontosnak tartották, hogy megadják a tiszteletnek ezt a formáját. S hogy milyen kicsi a világ. Az őt búcsúztató papok egyike, dr. Dankó Iván annak idején még a kézilabda pályán is szembe került későbbi pártfogoltjával…
