A magyaroknak nem kellett, egy hét múlva horvát állampolgár lett!
Boros Tamara (Fotók: JochaPress.hu)
Már edzőként, a luxemburgi csapattal járt itt nálunk Boros Tamara az asztaliteniszezők múlt heti budapesti World Tour-versenyén. Európaiként női egyéniben legutóbb ő állt vb-dobogón, még 2003-ban Párizsban, ahol horvát színekben lett bronzérmes. S bizony kevésen múlt, és nem a vajdasági Zentán színmagyar családba született játékoson, aki fénykorában második volt a világranglistán, hogy mi ünnepelhessük közös pályánkon, a Kárpát-medencében.
– Amikor megtudta, hogy a magyar női válogatott szövetségi kapitánya, Téglás Péter februárban éppen Luxemburgba költözik, nem fordult meg a fejében, hogy helyet is cserélhetnének, és beadja a pályázatát hozzánk?
– Nem, mert július 1-jéig szól a szerződésem, vagyis fél évig biztosan kollégák leszünk Petivel. Neki persze sokkal összetettebb lesz a munkája, mert én alapvetően egy lánnyal foglalkozom, és mivel többnyire Düsseldorfban edzünk, jóval kevesebbet is tartózkodom Luxemburgban.
– S hogy tetszik az edzősködés?
– Tizenöt éve még biztosra vettem, hogy én soha nem leszek edző, de amikor 2012-ben, 34 évesen abbahagytam a versenyzést és Ausztriából kaptam egy ajánlatot a világbajnok Werner Schlager nevével fémjelzett akadémiáról, úgy voltam vele, ezt mégis ki kell próbálnom. Sajnos az akadémia tavaly bezárt, de a munkába belejöttem, tetszik, élvezem.
– Luxemburg azért nem a sportág fellegvára…
– Engem nem az motivál, hogy a legjobb húszban legyen a versenyzőm a világranglistán, egyszerűen csak a maximumot akarom kihozni mindenkiből. Ha valakiben annyi van, hogy a századik lehet a rangsorban, akkor azt. Számomra az a legfontosabb, hogy lássam, a játékos száz százalékot belead a munkába. Annak idején persze én kétszáz százalékot tettem bele, de ma már más világ van, és ezt el is fogadom.
– A Vajdaságban született, ahol az asztalitenisznek nagy hagyományai vannak. Adta magát, hogy a pingpongasztal mellett köt ki?
– Nem egészen. Nyolcéves koromig úszni jártam, de a legjobb barátnőm pingpongozott, és amikor egyszer megláttam, milyen náluk az edzés, nekem is megtetszett. Így kerültem aztán Kubát Igorhoz, aki négy évig volt az edzőm.
Ormai László elszalasztotta Boros Tamarát
– Olvastam róla, ő volt az, aki a délszláv háború idején megpróbálta kimenekíteni Svédországba, ám a szüleivel csak a menekülttáborig jutott. Kubát Igor az elmondása szerint felvette a kapcsolatot Ormai Lászlóval, a sokszoros BEK-győztes Statisztika vezetőjével, és beajánlotta, mint hatalmas tehetséget, aki néhány év múlva Európa legjobbja lesz. Ormai állítólag gondolkodási időt kért, konzultált Fülöp István szövetségi kapitánnyal, és az lett a válasz, hogy Bátorfi Csilla a csúcson van, Tóth Krisztina is beérik mellé, próbáljanak inkább másfelé orientálódni. Kubát ezután felvette a kapcsolatot a horvátokkal, és ön egy hét múlva már horvát állampolgár volt. Így történt?
– Igor ezt mesélte, de akkor gyerekként engem nem avattak bele ezekbe a dolgokba. Arra viszont emlékszem, hogy rengetegen mondták, nem vagyunk normálisak, amiért visszamegyünk a háborúba. Ám Svédországban a teljes bizonytalanság rettenetesen megviselte a szüleimet. Horvátországban aztán kaptak munkát, én pedig folytathattam az asztaliteniszt, vagyis minden jól alakult. Később úgy hozta a sors, hogy tíz évig a Statisztikában játszottam, Laci bácsival és Pistával a mai napig jóban vagyok, de a régi dolgokra soha nem kérdeztem rá. El kellett fogadnom, hogy a magyar válogatott nem állhat fel Bátorfi, Tóth, Boros összeállításban. Pedig ez milyen csapat lett volna…
A régi, szép időkben: Tóth Krisztina
– Háromszoros Európa-bajnok, ebben a tekintetben Bátorfi a kilenc, Tóth a hét Eb-aranyával megelőzi, ám azzal lepipálja őket, hogy ön a világranglistán egészen a második helyre kúszott, egyéniben pedig van vb-bronza, ami történelmi érem. Ezekre a legbüszkébb?
– Igen, a vb-bronzot tartom a csúcsnak, és azt azért sajnálom, hogy az egyéni Eb-arany nem jött össze, pedig hét éven át vezettem az európai ranglistát. Arra is büszke vagyok, hogy kijutottam négy olimpiára, és Pekingben a záróünnepségen én vihettem a horvát zászlót. Athénban a negyeddöntőben 4:0-ra kaptam ki a későbbi győztes kínai Csang Ji-ningtől, mégis ez volt talán életem meccse. Az első három játszmában összesen tizenkét szettlabdám volt. Ha akkor elhiszem, hogy nyerhetek… De nem akarok panaszkodni, amikor elkezdtem az asztaliteniszt, nem gondoltam volna, hogy ilyen sokra viszem.
(magyaridok.hu / Fábik Tibor)
