A magyaroknak Papp László diadalmenete a legfontosabb!
Az amatőr ökölvívás 1904 óta szerepel az olimpiai programban, s a bő száz év alatt mindössze hárman akadtak, akik triplázni tudtak ötkarikás bokszbajnokként. Nemzetiségük okán a két kubai klasszis, Teófilo Stevenson és Felix Savón korszakos sikere nem meglepetés, de nekünk, magyaroknak Papp László diadalmenete az igazán feledhetetlen 1948 és ’56 között. Legendás honfitársunk 88 évvel ezelőtt, március 25-én született – bár nem kerek az évforduló, emlékezzünk most rá a Magyar Nemzetből Deák Zsigmond írásával.
Egy vaskos kötet is kevésnek bizonyulna a három háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó pályafutásának megfelelő méltatásához. Hozzánk, magyarokhoz természetesen mindenki „Papplacija” áll a legközelebb, akiről újat mondani lehetetlen, mint ahogy rosszat is. Ismerjük csodás eredménysorát (háromszoros olimpiai, kétszeres Európa- és főiskolai világ-, hatszoros magyar bajnok, profiként veretlen Európa-bajnok), legendás mondásait – „rálépett egy palacsintára”, „ki-be járt a szeme, mint az asztalfiók” –, miként az is köztudott, hogy a kádári diktatúra korifeusai nem engedték a profi vb-címért mérkőzni.
Még olyan érdekességnek számító adatok sem maradhattak titokban az életéről, hogy például tizenhat évesen, 1942-ben a MOM óvóhelyén jutott túl élete első bokszedzésén, vagy hogy 1946-ban a hiperinfláció elől fél évre Csehszlovákiába emigrált. Még jó, hogy idejében bevezették a forintot… Mivel élménybeszámolóinak se szeri, se száma, s tényleg köztünk, velünk élt, kevés ember akad az országban, akinek nincs valamilyen személyes sztorija róla.
Nekem is akad. Bő három évtizede még kisgyermekként, édesanyámmal sétálva a Csörsz utcában sikerült összefutnom vele, sosem felejtem el, ahogy – látva a felismerés szikráját a szememben – a maga jellegzetes módján rám kacsintott. Mint ahogy azt sem, amikor esztendők múlva fiatalemberként a Fény utcai piacon vásároltamban jött szembe, s legnagyobb meglepetésemre előre köszönt… Aztán legközelebb, s mint kiderült, sajnos utoljára, tizenhárom éve, 2001. márciusában, a 75. születésnapján, immár újságíróként látogathattam meg Óra utcai otthonában. Akkor már súlyosan beteg volt, a régi jellegzetes gesztusok, mozdulatok – kacsintás, árnyékolás – megmaradtak, de állapota hosszabb interjút nem engedélyezett számára-számunkra. Így inkább pályafutása méltatása uralta az ünnepi cikket a személyes beszélgetés helyett, de jó volt látni őt boldogan, szerettei körében.
A már nagybeteg Papp László felesége és fia társaságában
Utóbbiakat említeni kötelező, hiszen a családja volt a mindene, s fordítva; feleségével, Erzsébet asszonnyal bő fél évszázadot élt le egyetlen hangos szó nélkül boldogságban, egyetértésben; fia pedig nem lanyhuló lendülettel, könyvvel, filmmel őrzi az emlékét. Szepesi György rádióriporter mondta egyszer, hogy Papp Lacinak nemcsak a szorítóban, hanem a magánéletben sem akadt ellenfele, hiszen mindenki szerette. S valóban, nála a sportolói és az emberi nagyság a legmagasabb szinten találkozott. Abban a történelmi időszakban, amikor a vallásosság szinte üldözendőnek számított, számára vezérfonalat nyújtott a hit. Egyszer, Írországban még edzőjét, Adler Zsigmondot is be tudta „cibálni” a katolikus templomba egy szokásos mérkőzés előtti imára, pedig az tiltakozott: „Lacikám, nem tudod, hogy én zsidó vagyok?
– „És maga nem tudja, hogy csak egy Isten van?”
Békés, idős korát beárnyékoló Parkinson-kórja is akkor tudatosodott számára, amikor 1998-ban a miséről autózott haza feleségével, majd így szólt: „Itt a kulcs, nem ülök többé kocsiba, nem bírtam a kezeimnek parancsolni.”
Az egyik legnagyobb magyar síremlékét 2005. október 14-én szentelték fel
2003. október 16-án hunyt el. Róla nevezték el a Budapest Sportarénát, 2010 óta felnőtt nemzetközi bokszverseny őrzi emlékét, a születésnapján a legtehetségesebb utánpótláskorú bunyósok megkapják a Papp László-díjat. Az egyik legnagyobb magyar emlékére.
(Forrás: MNO, fotók: JochaPress)
