A meghalt Lengyel Leventéről és az ígérgetésekről
Félelmetes feledékenység uralkodik el sporttársadalmunkban. Ennek újabb konkrét jele, hogy egy kiváló, nemzetközi sakknagymester, Lengyel Levente halálhíre csak szinte véletlenül, tíz nappal a szomorú esetet követően kerül be a magyar sajtóba, néhány, fésületlen sor formájában.
Pedig Lengyel Levente tényleg nem akárki volt. Debrecenben született 1933-ban és ott ismerkedett meg a sakkjáték alapjaival is. 1948-ban az akkoriban divatos szpartakiád keretében lebonyolított tömegversenyen 30 ezer induló között ő szerezte meg az első helyet.1949-ben költözött Budapestre, ahol előbb az Építőkben sakkozott.
1955-ben igazolt az MTK-ba, ahol azután 45 éven keresztül egyéni és csapatbeli sikerekkel támogatta az évtizedeken át ország egyik legerősebb sakkszakosztályát. Ötszörös csapatbajnok, ötször játszhatott a sakkozók BEK-sorozatában is. Szívósan menetelt előre: a mesteri, majd a nemzetközi mesteri cím megszerzését követően 1964-ben a nemzetközi nagymesteri titulust is kiharcolta. 1960 és 1970 között nem kevesebb, mint hat sakkolimpián és három Európa-bajnokságon szerepelt a mindenkori magyar válogatottban.
Sikereinek jelentős részét a hatvanas években érte el. Egy sakkolimpiai ezüstérmet (1970) és egy bronzot (1966) is a magáénak mondhatott, miközben volt Portisch Lajossal holtversenyes első is a magyar bajnokságon.
Micsoda idők voltak azok! Aki nem látta, el sem hiszi, hogy a Kinizsi utcai színházteremben minden nap minimum 4-500 néző előtt zajlottak a magyar bajnokság döntőjének demonstrált mérkőzései. Ott, ahol Szabó László, Barcza Gedeon, Portisch Lajos, Bilek István, Lengyel Levente, Forintos Győző, Bárczay László, Adorján András, Ribli Zoltán, Sax Gyula, Csom István és a többiek vívtak ádáz küzdelmet a bajnoki címért és a magas helyezésekért. Ahova komoly rangot jelentett egyáltalán bekerülni, a színpadon játszani. Akkor nem úgy kellett mindenféle ígéretekkel összevadászni a bajnokság részvevőit, akkor csak komoly előcsatározásokon, létraversenyeken keresztül lehetett felkapaszkodni a döntők részvevői közé.
A világ feledékeny. Sajnos, egyre többet járok temetésekre, búcsúztatókra, ahol a meglehetősen szabványos beszédekben mindig hallhatom: emlékét megőrizzük, soha nem felejtjük. Hát ezekről a a panelekről jobb lenne leszokni, hiszen a gyakorlat egészen mást mutat. A tegnap, tegnapelőtt volt világnagyságokat már életükben elfeledi a döntő többség – a végleg eltávozottakra ugyan ki fog jó szívvel és visszatérően gondolni? Hát még segíteni rajtuk, ha a szükség úgy hozza?
Lengyel Levente kitűnő sakkozó volt, ráadásul kimondottan kellemes társasági lény. Ám amint kikerült a belső körből, villámgyorsan a feledés homálya vette körül. Tíz napra volt szükség ahhoz, hogy halálhíre nyilvánosságra kerüljön. Nem tudom, megvolt-e már a temetése, hátha az is kiderül, hol, mikor volt? Volt-e egyáltalán?
Amikor búcsúzom Lengyel Leventétől, melegen ajánlom mindenkinek: kicsit többet foglalkozzunk az élet perifériájára kerülőkkel, a kiöregedőkkel . Ha pedig eltávoznak, kicsit kevesebbet ígérgessünk.
Leginkább csak annyit, amit komolyan meg is akarunk majd tartani.
