A „Szabadság vihara” és Bolvári Antal emlékeztetett 1956-ra, Melbourne-re

póló_Bolvári, 440, KőrösiA kép jobbszélén Bolvári Antal (Fotók: MNO/Béres Attila)

Amikor magyar pólós vére festette pirosra az olimpiai uszoda vizét. Megindító performansszal emlékeztek meg a Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium diákjai az 1956-os forradalomról a meghívott Bolvári Antal vízilabdázó és a Szabadság vihara című film segítségével.

Bolvári Antal kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó személyében a velünk élő történelem is megjelent a Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium ünnepi megemlékezésén. Az ’56 kicsit másképp elnevezésű, egész délelőttöt betöltő, sajátos interaktív történelemóra keretében a Szabadság vihara című filmen keresztül, majd Bolvári elbeszélésében megismerkedhettek a diákok a magyar történelem és sporttörténelem egyik legdicsőségesebb epizódjával.

A Kőrösi – az ország első két tanítási nyelvű iskolája – mindig is a szabad, kísérletező szellem gimnáziuma volt, hangsúlyozottan sportos gimnázium, s Berczelédi Zsolt, a fiatal igazgató irányításával ma is az. A direktor ösztönösen ráérzett, hogyan lehet közel hozni egy mai tizenéveshez azt a forradalmat és szabadságharcot, amelynek dicsőséges tizenkét napja alatt a diákok többségének még a szülei sem éltek.

Az október 23-ai rendhagyó történelemóra első felében levetítették A szabadság vihara (Freedom Fury) című 2006-os dokumentumfilmet. Az 1956-os melbourne-i olimpia vízilabdatornája, ezen belül a magyar–szovjet mérkőzés a film egyik producere, bizonyos Quentin Tarantino szerint minden idők legjobb el nem mesélt sztorija.

El nem mesélt egy amerikai számára, nekünk, magyaroknak azonban lassan hat évtizede beépült a kollektív tudatunka. 1956. október 23., a forradalom kitörése, a szabadsághegyi edzőtáborban mindentől és mindenkitől elzárva a november 22-én kezdődő melbourne-i játékokra készülő vízilabda-válogatott, maga az olimpia, a véres magyar–szovjet mérkőzés december 6-án, amikor már mindenki tudta az olimpiai faluban, hogy a szovjet tankok eltiporták a magyar forradalmat.

A film főszereplője Zádor Ervin, a film forgatásakor még élő, 2012-ben elhunyt olimpiai bajnok, az 1956-os csapat alig 22 éves centere. Jobbára Zádor visszaemlékezésén keresztül s persze megannyi dokumentumértékű, eredeti híradófelvétel segítségével éljük újra az 58 év előtti drámai mérkőzést. Megszólal a filmben a háromszoros olimpiai bajnok, tavaly elhunyt Gyarmati Dezső, a vakmerő vagabund, akinek balhorga az amúgy is feszült hangulatú mérkőzésen jelentősen hozzájárult az indulatok elszabadulásához. Felidézi a történéseket Pjotr Msvenieradze, a „grúz medve”, Gyarmati pofonjának elszenvedője, beszél Markovits Kálmán – aki Msvenieradzéhoz hasonlóan nincs már az élők sorában –, az élő tanúk közül Hevesi István, Martin Miklós, Kárpáti György és természetesen Bolvári Antal is.

A megszólaló szereplők közül a szovjetek, Msvenieradze, Sljapin, Agejev és Markarov egyöntetűen úgy emlékeznek, hogy Zuckermann, a svéd játékvezető a magyaroknak fújta a meccset, amin – ha tényleg így történt – nem is lehet csodálkozni. A melbourne-i uszoda nézőterét zsúfolásig megtöltő 5500 néző és a világ közvéleménye elégtételre vágyott a magyar forradalom vérbe fojtásáért; ahogy a filmben kaliforniai otthonából ugyancsak megszólaló Tarics Sándor, a forgatás idején még „csak” 92 éves, ma már 101 éves legenda, a legidősebb élő olimpiai bajnok fogalmazott: „Az a meccs volt a háború, az elfojtott forradalom visszavágója.”

A film csúcspontja mégsem az a szenzációs élességgel megörökített pillanat, amikor Valentyin Prokopov orvul kiüti az elforduló, ezért az agresszióra nem is számító Zádort, hanem az 2004-es, budapesti esemény, amikor 48 évvel a véres döntő után a Halászbástyán találkoznak a nagy meccs hősei, a film készítői által Pestre elhozott négy szovjet veterán és a mi aranycsapatunk még élő tagjai. A feszültség tapintható, hiszen az ’56-os pofonok óta akkor látják egymást először. Ám amikor Gyarmati és Msvenieradze a tétova közeledés végén átöleli egymást, a nézőnek – persze az élemedett korú újságírónak, nem feltétlenül a kőrösis tinédzsereknek – kicsordulnak a könnyei. Milyen igaza van József Attilának: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés”.

A múltidézést Bolvári Antal folytatta a rendhagyó történelemórán. A 82 esztendősen is kicsattanó egészségnek örvendő óriás szavaiból kitűnt az önbizalom: „fel sem merült, hogy ne győzzük le a szovjeteket, ne nyerjük meg az olimpiát”. Bolvári kulcsfontosságúnak nevezte Rajki Béla szövetségi kapitány higgadt mondatait. Rajki a különleges helyzetben – amikor a fél csapatot a „disszidálás” gondolata foglalkoztatta – elmagyarázta a játékosoknak, teljesen mindegy, ki dönt az emigráció mellett és ki tér haza, az olimpia megnyerésénél akkor sem létezhet jobb forgatókönyv. Milyen igaza volt!

Bolvári dokumentumértékű szavaiból megérthettük, olykor a véletlen a legnagyobb rendező. „Az egész mérkőzésen én fogtam Prokopovot, évek óta minket osztottak ki egymásnak az edzőink, de a mérkőzés utolsó percében valahogy Zádor keveredett a kőkemény orosz mellé. Zuckermann váratlanul a sípjába fújt, Ervin odanézett, hogy miért, s abban a pillanatban Prokopov derékig kiemelkedett a vízből, s ökle lesújtott a gyanútlanul visszaforduló csapattársam arcára.”

A többi már történelem. Elszabadult a vízben a pokol, Zádor szemhéjából dőlt a vér, Zuckermann pedig rutinosan véget vetett a meccsnek. Arra már nem mindenki emlékszik, hogy a torna utolsó fordulójában – a sérült Zádor nélkül – még Jugoszláviát is legyőztük 2-1-re, s ez is kellett az aranyérmünkhöz.

póló_Bolvári_440, vitéz Hajdu SzabolcsEgy 1956-os hős, vitéz Hajdu Szabolcs is emlékezett

Bolvári visszaemlékezését percekig tartó vastapssal fogadta a kőrösis hallgatóság, miként az őt követő ’56-os – ma már ősz hajú – Corvin közi pesti srác, vitéz Hajdú Szabolcs történelemidézését. S dörgő taps honorálta a Kis Boglárka 9. osztályos diák saját forgatókönyve alapján rendezett, ’56 őszének viharos napjaiban játszódó színdarabot is, melyet a gimnázium tanulói adtak elő.

Miközben mi, a forradalommal egyidős ötvenesek örömmel vonhattuk le a tanulságot: 1956 napjaink pesti srácainak is jelent valamit, nem is keveset, csak meg kell találni a megfelelő hangot. Ami ezen az esős, hűvös délelőttön a Kőrösiben maradéktalanul sikerült.

(mno.hu / Ch. Gáll András)

This entry was posted in Blog and tagged , , , , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.