A szerelem hozta haza Németországból Kiss Évát

Volt magyar és német válogatott is a Budapesti Építők bajnokcsapatának kézilabdázója, Kiss Éva. E siker értékét emeli, hogy az Építők sem előtte, sem azóta nem nyert bajnoki aranyat, így elmondható, hogy a Kiss Éva nevével is fémjelzett együttes a klub kézilabda-szakosztályának aranycsapata volt. Az egykori kézilabdázóval a Magyar Hírlap készített interjút.

– Mennyire követi nyomon a kézilabda eseményeit?
– A televízióban megnézem a mérkőzéseket. Na jó, a Fradi-meccsek külön kategóriát képviselnek, mert a családomon belül mindenki óriási Fradi-szurkoló, így én is ott ülök a lelátón vagy a tévé előtt, és keményen szurkolok a csapatért. Drukkolok a Győrnek, hogy sikerüljön a címvédés. A közelmúltban megrendezett férfi Eb-t pedig végigizgultam, és el kell ismernem, hogy a fiúk játéka sokkal látványosabb, mint a lányoké.

– Mit csinál ma, mivel foglalkozik?

– Egy ételszállító kft.-nél dol­gozom.

– Ez pontosan mit jelent?

– Azt, hogy egyedülálló, idős, nyugdíjas embereknek hordom ki az ebédet, az élelmet.

– Van olyan, aki még megismeri, aki tudja, ki is az a Kiss Éva?

– Meg fog lepődni, meglehetősen sokan tudják, hogy ki is voltam és vagyok, és gyakran megesik, hogy egy-egy emlékezetes mérkőzés történéseit kell visszaidéznem. Mindig örömmel teszem, mert hát az ember örül, ha nem felejtik el.

– Gondolom, ön sem felejtette el, hogy miként lett kézilabdázó.
– A XVII. kerületi Kép utcai általános iskolába jártam, ahol a testnevelő tanár, Petrovics Ernő megrögzött kézilabda-imádó volt. Kézilabdaszakkört irányított, s mivel elég magasra nőttem, elvitt a KÉV Metró csapatába. Ott végigjártam a ranglétrát, és 1982-ben bemutatkoztam a felnőttek között. Ott látott meg Németh András, aki akkor került az Építőkhöz, és engem is hívott. Más kérdés persze, hogy András azután egy év múlva már ismét a Fradinál dolgozott.

– És oda nem hívta magát?

– Nem, nem hívott. De én különben is nagyon jól éreztem magam az Építőknél. Ráadásul nagyon sokat köszönhetek Laurencz Lászlónak, akivel több, mint négy éven át dolgoztam. Mondhatom, ő csinált belőlem igazi, profi szemléletű kézilabdást. Nem véletlen, hogy az ő irányításával nyertük meg 1989-ben a bajnokságot.

– Majd százszor játszott a válogatottban. Milyen volt a bemu­tatkozása?
– Számomra természetesen emlékezetes. Alig múltam tizennyolc éves, amikor egy nemzetközi tornán Csík János, az akkori szövetségi kapitány behívott a keretbe, majd be is dobott a mélyvízbe.

– Hogyan került később Német­országba?

– Miután az Építőkkel bajnokságot nyertünk, megkeresett a német Tus Walle Bremen. Azt mondták, szeretnének nemzetközileg is ütőképes csapatot építeni, és rám is gondoltak. Így kerültem Brémába, ahol aztán kétszer is bajnoki aranyat nyertem az együttessel. És mondhatom, otthon éreztem magam, nagyon jól ment a játék. Nyilván ennek volt köszönhető, hogy három év brémai légióskodás után a TVL Lützellinden szerződtetett, ahol hat évig játszottam. Itt kétszer nyertem bajnoki címet, és kétszeres KEK-győztesnek mondhatom magamat.

– Érdekes, hogy amikor Németországban sikert sikerre halmozott, nem hívták a magyar válogatottba. Mit gondol, miért nem?

Balról: Kiss Éva, Csíkné Horváth Klára, Lakiné Tóth-Harsányi Katalin, Feketéné Horváth Éva

– Igazából azóta sem tudom. Senki sem hívott, egyszerűen elfelejtettek. Így, mivel még Brémában felajánlották, hogy legyek német állampolgár, az is lettem, és huszonhétszer játszottam is a német válogatottban.

– Előfordult, hogy klub- vagy válogatott szinten magyar csapat ellen kellett pályára lépnie?

– Igen, háromszor is. A sors furcsa fintora volt, hogy legelső alkalommal éppen az Építők ellen kellett játszanom. Nagy csatában legyőztük egykori klubomat. Mit mondjak, furcsa érzés volt. Aztán mérkőztünk a Vasas és a Dunaújváros ellen is, és mind a két meccsen kikaptunk.

– Ha ilyen sikeres volt Németországban, akkor miért jött haza?
– Azért, mert engem is megtalált a szerelem, megismerkedtem a kisfiam édesapjával. Azonkívül pedig a Németországban töltött kilenc év nagyon szép és jó volt, de mindig gyötört a honvágy.

– Ha visszatekint a pályafutására, elégedett a karrierjével?
– Összességében igen, mert kiváló játékosokkal játszhattam pályafutásom során. Kedves emlék marad az atlantai olimpia, ahol a német válogatottal a hatodik helyen végeztünk, és azért remegtünk, hogy a sorsolás nehogy összehozzon bennünket a magyar csapattal. Mert az a magyar válogatott igazán bombaerős volt, nem véletlenül lett olim­piai bronzérmes Kökény Bea vezetésével. Ami pedig a pályafutásomat illeti, a sérülések miatt van bennem némi keserűség, hiszen annyiszor műtötték a térdemet, hogy az orvostanhallgatók generációi rajtam gyakorolhatták a porcoperáció mikéntjét.

– Az egykori társakkal találkoznak, összejárnak?

– Hang Györgyivel és Erdős Évával járunk össze családostul, olyannyira, hogy még nyaralni is együtt szoktunk menni. Amikor összejövünk, összedugjuk a fejünket, és igyekszünk megváltani a magyar kézilabdát.

– Sikerül?

– Hát eddig még nem igazán. És mi már, azt hiszem, örökre megmaradunk szurkolónak.

(Forrás: Magyar Hírlap)