A tét a nyolcaddöntőnél is húsbavágóbb!
Szaggatottan pötyögöm e sorokat, mert zúdulnak rám az üzenetek, mintha éppenséggel én győztem volna le Dániát. Pedig férfi kézilabda-válogatottunk vitte végbe e korszakos bravúrt, hőstettet; nem túlzó a minősítés, sőt többen csodát emlegetnek. Indokolatlanul, hisz az tetteitől, szándékaitól függetlenül, előzmények nélkül köszönt rá az emberre, erről ezúttal szó sincs.
A magyar általában nem tartozik a földkerekség nyolc legjobb csapata közé, de a versenyévad legfontosabb napján, tegnap, nemcsak egyértelműen erősebbnek hitt ellenfelén, az olimpiai bajnokon lett úrrá, hanem minden, belülről és zilált helyzetéből fakadó, valamint kívülről ráerőltetett görcsén is. Egy világbajnokságon roppant keskeny és ingatag a palló, amely kudarc és siker között vezet – esetünkben ez a nyolcaddöntő. Ezen mentek, masíroztak végig a fiúk, és érkeztek meg a negyeddöntőbe, és vissza a jelenbe is
Miközben már a vb kellős közepén sokan azt méricskélték, hol az utánpótlás, mire mehetünk a jövőben. Nos, a jövő most nem a 2020-as olimpia, hanem a holnap, a norvégok elleni derbi. Mert a sportban mindennap új hősök születnek, így esett ez tegnap is.
A lehető legjobbkor, ugyanis ha térben és időben nem is azzal a sebességgel, de kézilabdában is ugyanaz játszódik le, mint futballban. Egyre többen és több országban szeretnek bele e csodálatos sportágba, az üzletet is felismerik benne, és onnantól nem játéknak tekintik, hanem annál sokkal fontosabbnak. Harminc éve még szabadidőjelleggel, hátratett kézzel vertük meg a franciákat, a spanyolokat, a dánokat, napjaink nagyhatalmait, ma pedig azon álmélkodunk, hogy az angolok, olaszok, hollandok hol késlekednek még. Merítési lehetőségeink mindenütt behatároltak, ezért minél népszerűbb egy sportág világszerte, annál kisebb az esély pozícióink megtartására.
Ez az igazi, egy-egy nyolcaddöntőnél is húsba vágóbb tét. Valóban, a magyar kézilabda jóval kedvezőbb anyagi lehetőségekkel élhet, mint korábban bármikor, de ebből csak a jövő építhető, a jelen nem; annak felépítésére a múlt tett kísérletet. Ha most dollármilliárdok állnának azonnali rendelkezésre, abból sem lehetne huszonöt éves, két méter magas, virtuóz csuklójú, 130-as IQ-jú magyar válogatott játékosokat vásárolni. Őket ki kell nevelni, a jövőnek. A jelen eredményei azért elengedhetetlenek, hogy ehhez alkotó kedvet, felhatalmazást, egyáltalán, túlélési esélyt adjanak.
Mikler, Lékai, Nagy Laci most joggal hiszik, hogy az olimpiai bajnok kiejtésével példátlan bravúrt hajtottak végre – igaz, de a fentiek miatt ér még többet e győzelem. Amit persze lehet, hogy holnap a norvégokkal szembeni vereség követ, de 2017. január 22. így is, úgy is kitörölhetetlen nap és lap a magyar kézilabdázás történetében.
A múlt pedig már – normális esetben – nem változik.
(Ballai Attila)
