A világbajnok súlyemelő, Bakos Károly Trabantjával Fehérvárig pöfékelt

Valamikor a nagyon erős súlyemelő szakosztállyal rendelkezett rákospalotai Testvériség SE színeiben, súlyemelőként lett olimpiai bronzérmes Mexikóvárosban(1968) Bakos Károly, majd a következő évben ugyancsak összetettben világbajnoki címet is szerzett Varsóban. Idén 72 éves, Zámolyon él és Székesfehérváron edzősködik.

„Szerencsém volt, hiszen édesapám, Bakos János örökös magyar bajnokként vezetett be a sportág alapismereteibe. Az első lépéseket az Építők SC-ben tettem meg 1957 és 1960 között, de a legszebb és legeredményesebb éveimet a Testvériségben éltem meg. Mint egy igazi angyalföldi srác, én is a legerősebb szerettem volna lenni a grundokon. Már 15 évesen könnyűsúlyban az abszolút első Huszka Mihály mögött a második legjobb eredményt értem el. Az első felnőtt országos összetett bajnoki címemet egyébként 1963-ban szereztem meg.”

– Akkoriban a válogatottság egyenlő volt évenként 8-10 hónapos edzőtáborozással, tatai összezártsággal. Hogyan bírta ezt az életformát?

„Egészen jól! Mindig más volt a társaság, s rengeteg fiatal lány is jött, akikkel jól elszórakoztunk.”

– Tokióról még lemaradt (1964), 1966-ban viszont berobbant a nemzetközi élvonalba.

„A berlini Vb-n hatodik, az Eb-n ötödik lettem összetettben, s még az évben a rangos Druzsba Kupán 35 kilóval többet értem el. Azokban az években a sportág tele volt feszültséggel. Horváth Józsefhez tartozott többek között Bagócs János, Benedek János és Tóth Géza is, míg a másik oldalt az akkor már kétszeres világbajnok Veres Győző hívei jelentették. Földi Imre, Ecser Károly és Nemessányi Árpád mellett én is hozzájuk tartoztam. Azt akartuk, hogy Orvos Bandi bácsi legyen a válogatott edzője, Veres Győző pedig a kapitány. Mindezt elértük, de később Veressel hűvösebb lett a viszonyom. Győző óriási fej volt, de a kompromisszumokat nem ismerte.”

Bakos Károly a dobogó tetején, Varsóban

– 1968-ban a mexikóvárosi olimpián három fogásból 440 kilóval végzett a 3. helyen, Egy évvel később pedig már középsúlyban lett világelső, méghozzá 37,5 kilós javulással..

„Veres Győzőnek jeleztem, hogy az összes csúcsát meg fogom dönteni, ő pedig elküldött engem a melegebb éghajlatra. Nekem lett igazam. A szakemberek állítása szerint még többre vihettem volna, ha megtanulok beülve szakítani, ám erre én anatómiailag alkalmatlan voltam.”

– Egy idő után Önnél is bejöttek a sérülések…

„Minden évben többet és többet vártak tőlünk – ez egy idő után nem megy tovább. Elkezdtem gondolkodni, merre vegyem az irányt? Az edzőtáborokban is mind több gondom volt, pedig Tatán mindig jól éreztem magamat. Óriási élményt jelentettek például a fogyasztást ragyogóan segítő lábteniszcsaták, amelyek során két-három óra alatt akár négy-öt kilót is le lehetett adni. Az atléta Varjú Vili akkorákat szervált, hogy ha valaki elé állt, hát egyszerűen elütötte a labdája. Egyébként az összes élsportoló közül messze a birkózók voltak a legjobbak ebben a játékban.”

– Münchenbe(1972) már nem jutott ki, miközben a BSE sportolójaként emelgette a súlyokat.

„A sérülések és a fogyasztások idegileg kikészítettek, ezért 1973-ban egy évre abba is hagytam. Ahova a BSE-nél beosztottak sportállásba, az igazgató nem akarta elhinni, hogy dolgozni akarok. A Javszernél diszpécserként életem négy, legszebb évét töltöttem el. A legvégén nehézsúlyban indítottak – három liter tejet kellett meginnom, míg elértem az alsó súlyhatárt…”

– Az élsportot elfelejtvén mivel folytatta?

„Edzői végzettségemmel kértem a szövetségtől munkalehetőséget.     Lepöfögtem a Trabantommal Székesfehérvárra, ahol tizenhat évet le is húztam az Alba Regiában, miközben Huszics Tibor magyar bajnok, Rédei Béla pedig válogatott kerettag lett.”

– A rendszerváltás Önnek leginkább plusz gondokat hozott.

„A súlyemelés megszűnt, két házasságomból viszont öt saját gyerekem van. 1992 óta voltam az eredeti szakmámban, kárpitosként vállalkozó, évekig egyszerre három helyen működtettem testépítő klubokat, de ezeket pénzhiány miatt be kellett zárnom. Három évet lenyomtam itt, az ablakgyárban, majd tizenhárom tanéven keresztül szakismeretet tanítottam az Árpád Szakmunkásképző Iskola és Kollégiumban. Sajnos 2010 nyarán onnan nyugdíjba kellett jönnöm.”

– Két évig teljes tétlenségre volt kárhoztatva.

„2012 óta végre ismét foglalkozhatok szeretett sportágammal, a súlyemeléssel. A Székesfehérvári Rugby Clubban társadalmi munkában edzősködök, ahol némi útiköltség térítés ellenében mindent egyedül végzek. Az eltelt három év során kialakult egy stabil, 20-25 fős társaság, amelynek tagjai között a serdülőknél (Csonka Laura) és a veteránoknál (Antal Ottó, Bódis Szabó Katinka) egyaránt vannak országos bajnokaink. Az országban működő mintegy 40 szakosztály rangsorában a középmezőnyben foglalunk helyet. Ez nem elsősorban a mi érdemünk. Inkább annak bizonyítéka, hogy hazánkban jócskán visszaesett a súlyemelés színvonala.”

– Mi motiválja Bakos Károlyt, hogy túl a hetvenen még mindig lelkesedjen, a jócskán leamortizálódott sportágáért dolgozzon?

„Aki igazán szerette fiatalon, amit csinált, az amíg él, tenni akar valamit. Most egyébként – hála Cser-Palkovics András polgármester támogatásának – nagy kaland előtt állunk. Június 13-án az említett, két legjobb veterán emelőnkkel Walesbe utazunk, a veterán (masters) Európa-bajnokságra.”