Agyas, akinek négylábú és egykezű kutyája van

foci_Agyas, 440Régi cimborám, Agyas valamikor négy-öt sportágban célozta meg a világszínvonalat. Eltökéltsége és önbizalma Chuck Norriséval vetekedett; ha tőle kérdezték volna meg, hány fekvőtámaszt tud lenyomni, ő is kapásból vágja rá: az összest. Mivel azonban a megyei első osztálynál tovább semmiben sem jutott, húszas évei elején a sport mellett más szenvedélyt talált magának: a kisfröccsöt, amelyet jeles napokon nagyfröccsre cserél. Ilyenkor a szokásosnál is nagyobb hevülettel osztja az észt kedvenc törzskocsmájában, és ha már úgy érzi, kinőtte a hallgatóságát, olykor felhív telefonon. Én pedig a hajdani barátságra emlékezve végighallgatom, és tétova kísérleteket teszek ellenérvek felsorakoztatására. Mint csütörtök délelőtt is. Agyas egészen szokatlan témáról, a futásról és a futókra leselkedő veszedelmekről mesélt.

– Na, helló! Képzeld, újra elkezdtem futni. Na jó, egyelőre csak poroszkálni. Mit csodálkozol, te is futsz, sőt még a Gyöktörzs is, én miatta kezdtem bele megint. Tudod, ő sokáig Gyökér volt, de amikor törzsvendég lett belőle a Böfögőbe’ [Agyasék kedvenc kocsmája], a kérésére átkereszteltük Gyöktörzsre. Na, őt már totál elütötte az alkohol, egyszer el is ájult, itt, a kocsmába’, se kép, se hang, ki kellett hívni hozzá az ügyeletet. Felrakták a hordágyra, akkor kicsit magához tért, érezte, hogy mozgásban van, azt hitte, taxi, erre felült, és mondta, hogy „A Gong presszóba lesz!”, a mentős meg majdnem elejtette a röhögéstől, és azt felelte, „nem, ez nem oda lesz”.

– Szóval a Gyöktörzs olyan állapotban volt, hogy azzal szórakoztunk, nemhogy télikabátot, már tartós tejet se nagyon vegyen, és amikor kitalálta, hogy elkezd futni, mondtuk neki, hogy lehetőleg mindig egy kórház körül fusson körbe-körbe – folytatta Agyas. – Tizenöt perccel indított, aztán felment heti négyszer fél órára, és körülbelül egy hónap után kezdett emberformája lenni. Akkor határoztam el, hogy én is futni fogok. Azt nem mondom, hogy máris marha jól esik, de érzem, hogy pörgetem ki magamból a maligánokat. De nem erről akarok mesélni, hanem arról, hogy milyen érdekes: futás közben ugyanazokkal az „ellenségekkel” találkozom, mint régen, gyalogosokkal, autósokkal, bringásokkal és kutyásokkal. Ez egy az egyben megmaradt. A gyalogosok és az autósok nagyjából ugyanolyanok, mint voltak, amikor még 4,30-as ezreket futottam, körülbelül a tatárjárás idején. Azt hiszik, csak ők vannak a világon, de ezt megszoktam. Sőt, ebben a műfajban az Egér a legnagyobb vaddisznó, mert amíg vezet, a zebrán is majdnem rámegy az öreg néni sarkára, de ahogy leparkol és kiszáll az autójából, ő lesz a legkeményebb gyalogos, még a féktávon belül is direkt lelép. Egyszer egy csávó ki is szólt neki, hogy gratulál, pont az ilyen bátor emberekkel vannak tele az intenzív osztályok meg a temetők. Mindegy, ez eddig oké, a bringások egy része viszont teljesen megzizzent. Lazán mennek át a piroson, tekernek szembe’ az egyirányú utcában, a jobbkéz-szabályról fogalmuk sincs, lehetőleg fülhallgatót is betesznek, nehogy véletlenül meghalljanak valamit. Mondjuk ha jön egy kamion. Ha meg nekiállok futni a közös bringa- és gyalogosúton, a kerékpárosok többsége kitér, még oda is int, de néhányat úgy kell kerülgetnem, mintha számítógépes játékban menekülnék, csak az a különbség, hogy nekem egy életem van.

Agyasnak ekkor megjegyeztem, az előző percekben nagy valószínűséggel egy komplett társadalmi réteget haragított magára, és így rám is, de ő rávágta, lesz ebből az egyből kettő is, mert így folytatta:

– Jó, akkor jöjjenek a kutyások. Vagyis közülük azok, akik lementek kutyába. Már régen is sokat szórakoztam rajta, hogy majdnem mindenki olyan kutyát választ, ami rá hasonlít. A sportos fazonok agárral, vizslával virítanak, a kicsi, „könnyebb átugrani, mint megkerülni” típusok a földszintes és agresszíven bamba képű kutyákat szeretik, a loncsos, lompos asszonyságok valamilyen lógó szőrű, szénaboglyaszerű kutyát vesznek, de ez legyen az ő bajuk. Amíg nem engem akarnak megenni, addig mindenki azt szagol a panelban, a negyediken, az ötödiken, amit akar. De naponta előfordul, hogy futás közben azt látom, rohan felém egy kutya, a már amúgy is százhatvanas pulzusom felmegy kétszázra, a kutya olyan négy centire tőlem lefékez, a gazdi meg odaüvölti, nem bánt. Hát persze, hogy nem, üvöltök vissza, de egy olyan kutyát se láttak még, amelyik nyolc embert tépett szét, mindegyik legfeljebb egyet, és előtte azt hitték róla, hogy nem bánt. Amúgy tudod mi az, aminek négy lába van és egy keze? Pitbull megy haza a játszótérről. És ez már nem vicc. De tegnap az volt a csúcs, ezért is hívtalak, hogy egy farkaskutya rám ugrott. Nem harapott meg, csak szaglászott, az ostoba gazdája, egy hájfejű, aktatáskás szemű nő meg odaszólt, ne pánikoljak, vegyem már észre, hogy a kutya vak. Vak? És szabadon rohangászik? Ilyen nincs! Nekem is volt kutyám, egy skót juhászom, azóta tudom, hogy soha nem a kutya a hülye, hanem a gazdája.

Szokásommal ellentétben ezúttal másodszor is közbe kellett szólnom. Elmondtam, hogy sok kerékpáros és kutyatulajdonos ismerősöm van, döntő többségük igazán remek ember, nyomaiban sem emlékeztet az Agyas által felvázolt típusokra, úgyhogy végképp ne általánosítsunk. A sport és az állatok szeretete ne legyen már bűn. Agyas erre azt felelte, rendben, egyetért, de az utolsó szót természetesen megtartotta magának:

– Oké, de egy futásnál száz normális kutyás és egy abnormális is nagyon rossz arány. Úgyhogy kértem is kutyariasztót, mostantól azzal futok. Már csak valakinek a bringásriasztót kellene kifejleszteni. Na, helló!

(mno.hu)

This entry was posted in Blog and tagged , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.