Aki nem halad a korral: Sterbinszky Amália

Sterbinszky Amália a BEK-trófeával, balról Rácz Mariann (Fotó: jochapress.hu)

Születésnapi interjú a 65 éves Sterbinszky Amáliával, a Vasas BEK-győztes, tizenegyszeres magyar bajnok, világbajnoki ezüstérmes legendájával, aki hosszú évtizedek óta Dániában él.

 Hogy telik a mai nap?
– Normál esetben még aktívan dolgozom, de ma szabadnapom van a születésnapomra való tekintettel. Éppen ebédelni készülök, van itt Helsingörben egy csodás étterem a kikötőben, ahonnan gyönyörű a kilátás a tengerre…

 – Talán a Fáy utcáig is ellát majd… mit hallott utoljára a Vasasról?
– Azt, hogy Csík János lett megint az edző.

 -Mit szólt?
– Fantasztikus, hogy még van energiája, kedve és motivációja egy ilyen feladathoz, az pedig egyenesen irigylésre méltó, hogy hetvenhez közeledve, újra bele tud vágni a munkába ezen a szinten. Drukkolok neki, hogy sikerrel járjon.

 – Ha már az évek szóba kerültek, elmélázik kicsit a múlton egy-egy ilyen ünnepnap alkalmával?
– Őszinte leszek, nem foglalkozom a korommal, nem is lenne olyan felemelő, ha állandóan utánaszámolnék. Úgy állok hozzá, hogy ezek csak számok, amik egymás mellé vannak rakva. Ebből a szempontból egyáltalán nem haladok a korral, fogalmam sincs, hogy kéne éreznem magam ennyi idősen. Egyszerűen nem érzem az évek súlyát, de talán addig jó, amíg ez így van.

 – Arra emlékszik, amikor 1973-ban a Vasasba került?
– Igen, bár előtte már egy évet a csapattal edzettem, csak nem játszhattam az átigazolási szabályok miatt. Eleinte kicsit szorongtam, új volt a környezet, még akkor is, ha a válogatottból már sokakat ismertem. Féltem, hogy nem tudok majd beilleszkedni és két szék között a pad alá esem, de így utólag elnézve ez teljesen alaptalan volt, és minden a lehető legsimábban ment…

 – Pályafutása legeredményesebb tíz éve következett, amivel beírta magát a világ legjobb női kézilabdázóinak könyvébe…
– Sok minden eszembe jut, nyilván a csúcs az 1982-es BEK-győzelem volt, de így utólag számomra legalább ekkora siker, hogy folyamatosan bizonyítottuk, hogy mi vagyunk a legjobbak. Gyakorlatilag tíz éven keresztül toppon tartottuk a Vasast, nem voltak nagy hullámzások, a végén mindig mi nyertük a bajnokságot. Én ezt gondolom igazán történelmi tettnek.

 – Nehéz elképzelni a mostani helyzetben mondjuk egy teltházas BEK-döntőt a Fáy utcai csarnokban…
– Pedig elképesztő volt, tényleg óriási hangulatban játszottunk, de nemcsak azon a döntőn, hanem minden fontos meccsünkön. Bátran állítom a mai napig, hogy a közönségen sosem múlt a sikerünk. Egyébként klubon belül sokszor mi is szurkolóvá váltunk, amikor időnk engedte, kinéztünk egy-egy focimeccsre vagy edzésre, a focisták pedig ugyanígy meglátogattak minket. Jó volt a kapcsolat, bár bulizni azért nem mentünk együtt…

– Mennyire tudja Dániából tartani a kapcsolatot a régiekkel?
– Nincs sok időm sajnos, amikor néha-néha itthon vagyok, akkor érthető módon a család az első, a látogatások pedig túl rövidek ahhoz, hogy mindenki beleférjen. Sajnos az edzőim közül néhányan már nem is élnek, a többiekkel néha-néha azért telefonon beszélünk, ha pedig a régi válogatottnak szerveznek valamit, akkor nagy ritkán személyesen is össze tudunk futni.

 -Nem az a szentimentális, nosztalgiázó típus. Vagy tévedek?
– Nem, ez tényleg így van. Az aktív pályafutásom fantasztikus periódus volt az életemben, de azt a korszakot a visszavonulásommal lezártam a saját életemben, utána pedig elkezdődött egy teljesen más időszak. Néha egy-egy fizikai dolog láttán feltörnek emlékek, ilyenkor meg kell csipkednie magát az embernek, de azt nem mondanám, hogy rendszeresen visszavágyódom a múltba és sírok a régi dolgok után.

 – Akkor nincs is tele a helsingöri ház érmekkel és serlegekkel?
– Nem jellemző, bár az a kis szobor, amit az „Évszázad játékosa” cím mellé kaptam, itt áll az egyik ablakpárkányon, de azt se nézegetem olyan sűrűn. Most, hogy szóba hoztuk, rá is kell pillantanom, hogy jól emlékszem-e miért kaptam…

 – Stimmel?
– Igen, megnéztem közben, ez tényleg az a szobor.

 – Szokott még kézilabdázni?
– Ennyi idősen már nem hiányzik, hogy agyoncsípjenek és harapjanak játék közben, fizikailag egyszerűen nem kívánom. Akkor is éppen elég megpróbáltatás volt, amikor aktívan játszottam, a vége felé már rengeteg sérülésem volt. Maga a sport viszont továbbra is elengedhetetlen része az életemnek, a munka mellett rendszeresen edzek, tegnap tíz kilométert futottam, de van, hogy ennél is többre vállalkozom. Ez ad energiát, ettől leszek jókedvű, remélem, még sokáig lesz lehetőségem ilyen aktív életet élni.

 – És még maga irigyli Csík Jánost… Még egy kérdést engedjen meg: Magyarország nem hiányzik?
– Mikor évente párszor hazamegyek, már hetekkel előtte izgatott vagyok, akkor szoktam érezni, hogy valamennyire hiányzik, de egyébként ez már nem téma, hiszen elég régen Dániát választottam. Tudja, van az a régi mondás, hogy ha a kocsmában van az ember, akkor a templom hiányzik, mikor meg a templomban, akkor a kocsma. Na valahogy így vagyok ezzel én is…

(Vasas SC, Jenkei Dániel)