Albert Flórián: A Ferencváros csodálatos közeg volt!
A felejthetetlen Albert Flórián, az egyetlen magyar Aranylabdás. Fotók: JochaPress.hu
Az Aranycsapat tagjaira bizony csak egyre kevesebben emlékezhetnek személyes benyomásaik alapján. A következő időszak legnagyobbjaival kapcsolatban viszont már jóval többen elmondhatják, hogy ők még látták a jó magyar foci képviselőit. Elsősorban persze Albert Flóriánt, a Nemzet Sportolóját, aki egészen speciális mozgásával, testcseleivel leginkább úgy szlalomozott át az ellenfelek védelmein – az őrület határára űzve ezzel őket – , ahogy éppen ő akarta.
Jómagam is e szerencsések szépszámú táborába tartozom. Ott lehettem azon a magyar-svéd válogatott találkozón is – 1959. június 28-án – a Népstadionban, amelyen 3-2-es, győztes meccsen mutatkozhatott be a nemzeti együttesben a már akkoriban is rendkívül népszerű Flóri. Különösen azért emlékszem élénken a történtekre, mert akkoriban csak elvétve vehettem diákjegyet, s leginkább a pénztárak lapos tetejéről beugrálva, majd vad vágtával értem fel a pótlelátókig, ahol segítőkész szimpatizánsok felhúztak és elrejtettek a tömegben. Azon a napon csak harmadik nekifutásra sikerült lefutnom a beugrálókat elfogdosni igyekvőket. Előbb kétszer is kivezettek, de a harmadik futás már eredményes volt.
Természetesen nem csak ezért emlékszem jól Albert válogatottbeli premierjére. Azokban az években még érdemes volt ott lenni például a Népstadion kettős bajnoki programján is, ahol a nézők garantáltan jól szórakozhattak a kétszer 90 perc során.
Abból a szempontból is kiváltságosnak érezhetem magamat, hogy az idő közben 1967-ben egyetlen magyar labdarúgóként az aranylabdát is elnyert labdazsonglőrrel életében többször is beszélgethettem. Utoljára a váratlan és százezreket sokkoló halála előtt néhány héttel. Volt időnk átbeszélgetni egy kivételes, sikerekben gazdag pályafutás legfontosabb állomásait is.
„A szerb határhoz közeli Hercegszántón születtem, s mivel édesanyámat már két és féléves koromban elveszítettem, így eleve hátrányból indultam kortársaimmal szemben” – mesélte. „1952-ben költöztünk Budapestre, s az ezt követően években rendre határsáv belépőt kellett kérnem ahhoz, hogy a nagyszüleimet – akik engem felneveltek – meglátogathassam. Bevallom, nagyon szerettem a mezőgazdasági munkákat, így az aratást is, amelynek minden részfeladatát élvezettel végigcsináltam.”
– Ezzel a Budapestre költözéssel egy egészen más világba érkezett.
„Édesapámmal és két bátyámmal egy szobának csak jóindulattal nevezethető helyiségben laktunk, majd ismételten költöztünk. A legnagyobb sokk akkor ért, amikor kitelepítettek bennünket Őrszentmiklósra. Onnan vonatoztam be naponta Budapestre; néhány nap múlva már hiba nélkül soroltam a vonat megállóhelyeit a Nyugati pályaudvartól Rákosrendezőn, a Landler Jenő Járműjavítón át, egészen az Őrbottyánt követő Őrszentmiklósig. Egyébként a Madách Imre Gimnáziumba jártam, ahol különösebb sikerélmények nélkül 1959-ben le is érettségiztem.”
– De ekkor már válogatott szintű játékos volt, miközben a kezdetekről még nem is beszéltünk.
„Pedig a labdarúgó pályafutásom minden epizódjára szívesen emlékezem. Annál is inkább, mivel ilyenkor mindig szóba kerül a bátyám, Feri is. Ő akkor a katonaidejét töltötte Üllőn, amikor vele gyakran rugdostam a labdát, miközben egy „nagyszívű” fradista, Füles József felfigyelt rám. Ő vitt el 1952 szeptemberében a Ferencváros által meghirdetett toborzóra, ahol azután Száger Misi bácsi kiemelt a nagy tömegből. Akkor még ÉDOSZ volt a Fradi neve, majd Kinizsire változtatták, de a támogatói kör mindig az élelmiszeripar, illetve a minisztérium voltak. Csak az 1956-os forradalmat követően vehettük vissza a Ferencváros nevet.”
Legjobb barátaival, Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal
– Még javában küzdött a gimnáziumi tananyaggal, amikor már a Ferencváros felnőtt csapatának keretéhez tartozott.
„Természetesen nekem is meg kellett másznom a szamárlétra fokait, a kölyökcsapattól egészen a felnőttekig. Közben sokan egyengették a kibontakozóban lévő pályafutásomat. Mindenképpen kiemelném Tátrai Sándort, aki előbb az ifiben foglalkozott velem nagy szeretettel, majd a felnőttek edzőjeként 1958. november 10-én ő küldött pályára életem első, élvonalbeli találkozóján, a Diósgyőr ellen. Bizony nagy ugrásokkal lépdeltem felfelé, alig 17 évesen mát a felnőtt kerettel készülhettem. Egy öltözőben lenni például Dalnoki Jenővel vagy éppen Fenyvesi Mátéval – ez önmagában is nagy esemény, nagy megtiszteltetés volt számomra. Ezek után még a szóbeli érettségit megelőző napokban a válogatottban is bemutatkozhattam a Svédország elleni hazai erőpróbán, a Népstadionban, ráadásul győztes meccsen. (3-2)
(MOB.hu / Jocha Károly – folytatása következik)
