Antal Márta, Tokió ezüstérmes atlétája: Imádom a kézilabdát!
A mob.hu az egyik tokiói meglepetésszerzőt, az ezüstérmes atlétát, Antal Mártát kérte beszélgetésre.
Közeledik a Tokióban, 1964. október 10. – október 24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma. A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseként a még élő magyar érmesek közül minél többeket igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül.
A Vasas SC kiválósága nem volt különösebben magas, a gerelyhajításhoz pedig kimondottan alacsonynak számított, s akiért – a kortársak egybehangzó véleménye szerint – „dőltek” a férfiak. A rendkívül csinos atlétanő hihetetlenül gyors és robbanékony volt – ezekkel a tulajdonságaival pótolta a hiányzó centiket. Tizenöt évig versenyzett az élvonalban, s bár többször is megsérült, mindig visszaküzdötte magát a legjobbak közé.
– Igaz, hogy Ön eredetileg nem is atlétának készült – tettem fel az első keresztkérdést Tokió második helyezett gerelyhajítójának?
„Igen, így történt. Egy alkalommal a villamoson megszólított egy testnevelő tanár azzal, hogy nem lenne-e kedvem kézilabdázni? Volt, és hamarosan pályára is léphettem a Gázművek NB I-es csapatában.”
– Önből jó beálló lehetett volna, vagy akár inkább egy villámlábú szélső?
„Ilyen mélységekbe ne menjünk bele. Az viszont biztos, hogy középiskolás korában az ember nem ismer lehetetlent. Én is így voltam ezzel. Egyszer a legendás hírű Kiss Magdáék ellen játszottunk, s talán nem véletlenül nekem kellett fogni a Csepel SC kiválóságát, ezt a hatalmas erejű átlövőt. Két óriási pofont kaptam mindjárt tőle, mintegy bemutatkozásképpen, a meccset viszont jókora meglepetésre mi nyertük meg. Tulajdonképpen nagyon tetszett a játék, csak arra untam rá, hogy mindig csak csere voltam. Egyszerűen többre tartottam magamat. Talán nem is alaptalanul, hiszen még 1965-ben is – amikor a tatai edzőtáborban a későbbi világbajnokok, Török Bódog tanítványai készültek az NSZK-beli Vb-re – bevettek a női válogatottba, ha éppen hiányzott valaki.”
– A kézilabda máig is szép emlék, az atlétika viszont a nagy szerelem volt. Hogyan került a sportok királynéjának fogságába?
„Egyszer a strandon odajött hozzám egy férfi, s arról győzködött, hogy nekem bizony atletizálnom kellene. Rá is beszélt, elmentem a Ferencvárosba, ahol egyenesen Koltai Jenőnél, a valaha élt egyik legnagyobb hazai edző egyéniségnél jelentkeztem. A közeg azonban nem tetszett: ronda, fekete salak borította akkoriban a Fradi pályát, s hamar el is maradtam onnan. Csaknem egy évvel később a számomra máig is csodálatosnak tartott környezetben lévő, Pasaréti úti bázison kötöttem ki, méghozzá Várszegi Jóska bácsinál.”
– Ahol nem csak a londoni olimpia bronzérmes gerelyhajítója, hanem a tanítványok is igen jó benyomást tettek Önre…
„Kitűnő volt a társaság, mindenkivel jóban voltam. Rendkívüli gyorsasággal rendelkeztem, ami tekintélyt adott nekem. Az akkori nagy vágtázókat – Markó Margitot, Balogh Györgyit, meg a többieket – az első húsz méteren rendre lefutottam. Igazán jó volt a közös gyakorlások hangulata.”
– Jókedvét nyilván fokozta, hogy folyamatosan javultak az eredményei. Amíg 1959-ben még csak 47,25 méter került a neve mellé a jegyzőkönyvbe, egy évvel később, a római olimpián már 50,25-tel lett kilencedik. A tokiói 58,27 méter pedig az ezüstérmet jelentette.
„Versenyeken rendszeresen több méterrel túlszárnyaltam az edzések alapján elvárható eredményemet. Tokióban egyébként bosszantott, hogy csak második lettem. A 17 éves román középiskolás, Mihalea Penes győzelmét illetően ugyanis mindmáig kétségeim vannak…”
– Harmadik olimpiai fellépésén, Mexikóvárosban negyedik helyen végzett, miközben a közelmúltban sajnálatosan korán eltávozott Németh Angéla meglepetésre olimpiai bajnoki címet szerzett.
„Angi óriási adottságokkal rendelkezett, akinek kivételesen nagy tudású edzője is volt, Koltai Jenő bácsi személyében. Anélkül, hogy Várszegi Jóska bácsi érdemeit elvitatnám, azt kell mondanom: ha egy bizonyos pillanatban én is átmegyek Jenő bácsi tanítványai közé, még többre vihettem volna.”
– 1971-ben még ott volt a helsinki Eb-n, majd az 1972-es szezon végén visszavonult. Volt edző és elnökségi tag a szövetségben, később azonban kivonult az atlétikából.
„Ez igaz, ám a sporthoz nem lettem hűtlen. Fiam, Rudas Ferenc egyidős volt a „kis Flórival”, azaz ifjabb Albert Flóriánnal, s velük igen gyakran mentem a legkülönfélébb focimeccsekre. A fiam is focizott a Fradiban, de amikor bekerült az ifjúságiak első csapatába, szinte máról holnapra abbahagyta. A sporthoz való ragaszkodásom a mai napig megvan, pontosan tudom, mit is köszönhetek neki. Az akaraterőt, a szorgalmat, a kitartást Várszegi Jóska bácsi nevelte belém, s ezért örökké hálás vagyok neki. Örülök annak, amit elértem, nincs bennem hiányérzet, hogy mi lett volna ekkor vagy akkor. Meggyőződésem, hogy a civil életben akkor sem viszem többre, ha olimpiai bajnokként fejezem be a sportpályafutásomat.
– Az ötven év előtti Tokiót ismét megláthatná, ha tehetné…
– De nem tehetem, mert az egészségem nem engedi. Maradnak a hazai lehetőségek, elsősorban pedig a televízió. Változatlanul imádom a kézilabdát! Alig várom, hogy a Győr megint a Budapest Sportcsarnokban játszhasson a BL-döntőben!
(mob.hu / Jocha Károly)
