Az Aranycsapat árnyékában
A magyar ifiválogatott tagjai Locarnóban 1956-ban a szétszéledés előtt
Ha valaki 1956 veszteséglistáját sorolja, rendes ember minimum a második helyre teszi az Aranycsapat szétesését, Puskásék disszidálását. Csak kevesen tudják, hogy egy másik csapat is „kint maradt” abban az időben, és ez a kintmaradás évtizedekre meghatározta a magyar labdarúgás sorsát.
Kövesdi Péter írása a Vasárnapi Hírekben
1956-ban a Honvéd, a Vörös Lobogó (MTK) és a válogatott is külföldi túrán vett részt, és a forradalom hírére többen a szabadságot választották. Az Aranycsapat négy koronagyémántja: Puskás, Czibor, Kocsis és Grosics is kivándorolt, a többiek ideig-óráig elgondolkodtak az országváltáson. Belőlük se a honfiúi érzület hiányzott, csak éppen ez a hon kevesebb lehetőséggel kecsegtetett a következő néhány évtizedre, mint a Lajtán túliak. Lakat Károlyt is hívták – edzőnek –, de ő „hitt az edzői szakma verbalitásában”, vagyis abban, hogy a körülmények fontosak, de azért egy jól elhelyezett leszúrás vagy beszólás többet segít, mint a technikai tudás. Maradt. Grosics pedig később hazatért, és újra beállt a válogatott kapujába.
Nagy veszteség volt Puskásék távozása a magyar foci számára, de majdnem ugyanekkora az, hogy nem tért haza Angliából szinte a teljes ifiválogatott. A történet nyáron kezdődött, amikor Magyarországon rendezték az UEFA-tornát, ami ma nagyjából a 21 éven aluliak Európa-bajnokságának felel meg.
A magyarok csoportjában ott voltak az angolok is, akiket a torna favoritjának tartottak. A magyar válogatott Tatabányán 4-2-re legyőzte a briteket, akik nem voltak hozzászokva az ilyesmihez. Két hónappal később jött is a meghívó egy londoni visszavágóra.
A meccset október 23-ra tűzték ki. A csapat egy héttel korábban elutazott, még játszott egy mérkőzést Bécsben, majd pályára lépett az angol fővárosban. Másnap lelépett a csapat túraszervezője (ma úgy mondanánk: menedzsere), a 19-20 éves fiúk pedig ott maradtak egyedül. Az angol, német, belga és francia játékosügynökök hamar kapcsoltak.
A magyar foci akkoriban még igazi legenda volt, egy akármilyen összetételű magyar válogatottért is kezüket-lábukat törték volna.
Hát még ezekért a tehetséges gyerekekért.
Csak néhány név azok közül, akik szép karriert futottak be: Sztáni István (Frankfurt, Standard Liége), Hanek János (Frankfurt, Stuttgart, Utrecht), Kaszás László (Barcelona, Real Madrid, Real Santander, Espanol), Lipták György (FC Liége, Utrecht, Telstar), Lőrincz Tibor (Frankfurt, Bayern München), Makai Dezső, Pázmándy Péter és Németh Valér (Servette), Szalay Tibor (Austria Wien, Barcelona, Besiktas).
Érthető módon az ificsapat disszidálása akkor nem keltett akkora feltűnést, mint a felnőtteké. Az Aranycsapatban és környékén volt annyi tartalék, hogy a következő években ismét felcsillant a remény, hogy a magyar labdarúgás Puskásék távozása ellenére képes a világ élvonalában maradni. Hiszen a többség itthon maradt, ráadásul ott volt Sándor Csikar, jött Albert és Fenyvesi.
Az ifik az utánuk következő generáció „Aranycsapata” lehettek volna. De nem lettek. Persze a hazatértek közül Gelei József és Povázsay László és Mathesz Imre még évekig válogatott volt (Gelei tagja volt az 1964-es olimpiai bajnok magyar csapatnak is), de a generációjuk legjobbjai sem értek el az Aranycsapathoz hasonló sikereket. Talán ha együtt maradnak. Ha nem választják a kalandot és a pénzt.
A magyar válogatott a következő két olimpián (1964 és 1968) még győzni tudott, sőt 1972-ben, Münchenben is elcsípett egy 2. helyet. De soha többet nem szóltunk bele a futball történetébe.
Teljes cikk a Vasárnapi Hírekben
Kaszás László a Barcelona és a Real Madrid keretében is benne volt
„Nem mondhatom, hogy egy tüneményes pályafutás az enyém, még ha nagy klubokban is fordultam meg, és nagy játékosok mögött is voltam. De általában csak mögöttük voltam. A Real csatársorában volt Kopa, di Stefano, Puskás, Gento, és sohasem kívántam, hogy megsérüljenek, mert akkor esetleg én helyet kaphattam volna benne. Öröm volt nézni őket a kispadról, a lelátóról is. Papíron BEK-győztes vagyok, mert a Real 1960-as keretében benne voltam, de meccsen nem léptem pályára, ezért felesleges is BEK-győztesnek nevezni engem” – mondta Kaszás László, aki négy évvel ezelőtt a telkiben megrendezett Focifesztiválon volt díszvendég.
Mivel a két nagy spanyol csapat figyelmét is felkeltette, nyilvánvaló, a jövő nagy csatárát látták benne, aki sérülései miatt viszont nem tudott nagy karriert befutni. Előtte sem volt könnyű az élete, mert neki nemhogy mérsékelte volna a FIFA az egyéves eltiltását, inkább a duplájára emelte.
„Persze, hogy törést okozott, hiszen 19 éves voltam, és két éven át csak edzésen játszhattam, tétmeccsen nem. Nem volt meccsélményem, ha Kubala László segített is nekem mindenben, azt ő sem tudta elintézni, hogy ott lehessek a pályán. Várni kellett a soromra. Santanderben szép évem volt, Velencében megsérültem, 63-tól viszont az Espanyolban Kubala mellett játszhattam. Malagában pedig a másodedzője voltam 1970-ben, feljutottunk a másodosztályból, ő akkor elment, én maradtam. Nagyon mély barátság kötött Laszihoz, ezért is megyek szívesen az emlékére rendezett eseményre.”
Hozzátette: hazamegy. „Vannak dolgok, amik nem változnak egy ember életében. Hét éve nem mentem haza, de ez a tényen nem változtat, Magyarország a hazám” – jelentette ki Kaszás.
Egy kilométerre lakik a Nou Camptól, vasárnaponként át szokott sétálni a stadionhoz, és megnézi a fiatalok meccseit.
