Az „Aranyműves” Hegedűs Csaba elfelejtett jobbkezeiről

Hegedüs Csaba, 440

Dr. Hegedűs Csaba (Fotók: JochaPress.hu)

Az ember nem árt, ha nyitott szemmel jár, s kel a világban. És az sem egy kimondott hátrány, ha minél többet olvas. E sorok elkövetője kicsit túl sokat is ül a képernyő előtt, s bizony olykor már a családi béke is veszélyben forog. A vihar persze előbb-utóbb elül, a mérleg másik serpenyőjében viszont ott vannak az érdekes írások, amelyeken sokszor el lehet gondolkodni. Vagy az olvasást írásra váltani. Mint például a birkózók honlapján olvasható „Aranyművesek” sorozat első fejezetének elemezgetése után. Ott, ahol nagyságrendileg hat gépelt oldal csak és kizárólag dr. Hegedűs Csabáról szól.

Ismételten elolvasgattam a minden sorában pozitív írást és minden  egyes, újabb átolvasás után egyre furcsábban éreztem magamat. Szerintem ugyanis két dologról van szó: Hegedűs Csaba a világ kötöttfogású birkózásának abszolút kiemelkedő egyénisége volt, ezt senki nem vitathatja! Meg is kapja a cikk szerzőjétől a maximális elismerést, mennyiségben és minőségben egyaránt.

A történet második fejezete 1979-ben, San Diegoban kezdődik, ahol a magyar birkózó válogatottat kapitányként először irányító Hegedűs villámrajtot vett, hiszen a legénység négy aranyérmet szerzett. A kapitány sikerét soha, egyetlen sportágban nem illik elvitatni. Viszont az is az illendőség íratlan szabályai közé tartozik, hogy az ő közvetlen munkatársait illik minimum megemlíteni, de jobb helyeken – az elért eredmények függvényében – ők is megkapják a nekik kijáró méltatást is.

A hosszas és felettébb pozitív írásban azonban sem a Hegedűs abszolút jobbkezének számító, a kötöttfogásúakat éjjel-nappal szolgáló Müller Ferdinándról, sem a szabadfogásúak szakágvezetőjéről, Klinga Lászlóról egyetlen szó sem esik. Mintha az ezerkezű Hegedűs Csaba mindent egymaga csinált volna… Müller Nándi bácsi sajnos, már több évtizede nincs közöttünk, érdemei ettől függetlenül maradandóak. Bárki megkérdezheti az akkori kötöttfogású válogatottakat, azok majd elmondják, mi mindent köszönhettek Müller Ferdinándnak.

Klinga László esete legalább ennyire egyértelmű, hiszen ő már 1978-ban a szabadfogásúak kinevezett szakágvezetője volt, amikor Hegedűs Csaba még versenyzőként utazott az egyik erőpróbáról a másikra. Klingának számos sikerben komoly részvényei vannak, ez is tény. Így abban is „vastagon” benne van az ő munkája is, hogy Kovács István ezen a bizonyos, a cikkben szereplő San Diego-ban volt Vb-n a csepeli nagyság megszerezte a szabadfogású szakág mindmáig egyetlen magyar világbajnoki címét! A következő évben a sérüléssel bajlódó Kovács csak elvergődött az olimpiai bronzéremig, a másik szabadfogású érmünket, egy ezüstöt Moszkvában pedig a sajnálatosan szintén eltávozott Balla Jóska harcolta ki.

Klinga László, 440

Napnál nyilvánvalóbb tehát, hogy Klinga Lászlónak is szerepelnie kellett volna még a Hegedüsről szóló, a kapitányi sikereit felsőfokon méltató írásban is, hiszen a magyar szabadfogású birkózás azóta sem közelíti meg azt az eredményességet, ami a Klinga  szakvezetése öt éve alatt „összejött”. Amikor pedig a szakágvezető és a szövetség ideje leteltével, 1982 végén közös megegyezéssel felfüggesztette az együttműködést és megvonták ezen időszak mérlegét, a következőket regisztrálhatták: A Ferencváros egykori kiváló birkózója, a „Macska” által felkészített válogatottak öt év alatt 14 érmet gyűjtöttek az olimpián, a Világ és Európa-bajnokságokon.

Elemezgető soraim vége felé szeretnék mindenkit megnyugtatni: ez a dolgozat nem azért született, hogy csökkentse dr. Hegedűs Csaba érdemeit. Éppen ellenkezőleg! A cél csupán az, hogy a lehetséges objektivitásra törekedve, tegyem a leírtakat kerekebb egésszé.

Azért, hogy mindenki megkapja a neki minimumként kijáró felemlítést. Hívják az illetőt Müller Ferdinándnak vagy éppen Klinga Lászlónak.

 

 

This entry was posted in Blog and tagged , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.