Az elhízott kövér pontyok esete a létbizonytalansággal

MLSZ-Logo2

A magyar labdarúgásban teljesen természetes, hogy év közben edzőket állítanak fel, hogy egyik-másik klubról kiderül, fizetésképtelen, hogy ne is folytassuk. A 2013/14-es szezonban sem történt másként, mint korábban szokott. Elég csak a leglátványosabb dolgokat felemlítenünk: ebben a bajnokságban a pécsieknél tört ki először a komolyabb pánik, miután a klub tulajdonosa és első számú támasza, Matyi Dezső bedobta a törülközőt. A „tulaj” rendkívül furcsa és semmiképpen sem dicséretes módját választotta a lelépésnek, hiszen rövid idővel előbb még javában tárgyalt az illetékesekkel a hogyan továbbról…

A Pécs helyzete még messze nem megoldott, de Újpesten sem váltottak szélcsendre. Éppen ellenkezőleg! Az évek óta váltakozó lendülettel és hangerővel zajló perlekedés a régi tulajdonosok, illetve új és még újabb követelések körül az utóbbi hetekben drámai módon felgyorsultak a történések. Olyannyira, hogy a patinás lila-fehér klub teljes ellehetetlenülésének lehetősége (visszatérés a BLASZ-bajnokság IV.osztályába) is egészen komoly formában felvetődött.

Több mint figyelemre méltó fejlemény, hogy a két, ugyancsak „felspannolt” klub játékosai ebben az egyre labilisabb időszakban meglepő módon saját, korábbi átlagukat messze felülmúlóan elkezdtek játszani. Ebben a helyzetben jutott (nem először) eszembe az egykor világválogatottságig jutott, edzőként is nemzetközi tekintélyre szert tett kézilabdázó, majd mesteredző, Kovács Lászlónak egyik elhíresült mondása. A kemény munka híve amikor tanácstalanul nézte egyik-másik játékosa kímélő fordulatszámon végzett edzésmunkáját, olykor megjegyezte: „elhízott kövér pontyok”.

Szóval ez a „pontyos” tempó általában jellemző az élvonalbeli magyar labdarúgókra is. Mindenki megszokta, mindenki beletörődött, senki nem tud látványos változást kipréselni a mezőny legnagyobb részéből. És mégis, láss csodát: előbb a Pécs, majd az Újpest is elkezdett játszani, küzdeni. Érdekes módon, amióta nem biztos a holnap, meg a holnapután, mindkét csapat érzékelhetően magasabb sebességre kapcsolt és meglepő győzelmeket ért el. Talán bizony erre a  bizonytalanságra lenne szükség a többi élvonalbeli együttesnél is ahhoz, hogy az érdekeltek – kibillenve a langyos középszerből, amit a biztos pénz garantál számukra – többet és jobbat mutassanak be annál, amivel egyébként „normál állapotukban” átbóklásszák az aktuális 90 perceket.

Sok az a pénz, ami a gyengécske magyar labdarúgásban megvan, s amelynek összege évről évre jócskán nő. Ezzel szemben a klubok az európai kupákban nem jutnak előbbre, a válogatott pedig a misztifikált FIFA ranglistán a 30. és 50.- hely között ingázik. Ez persze nem akadályozza meg, hogy hazai pályán vereséget szenvedjen a hatvan valahányadik finnektől…

A labdarúgásba pedig  – akár egy feneketlen kútba – csak döntik és döntik a pénzt, miközben sokszorosan eredményesebb sportágaknak összehasonlíthatatlanul kevesebb jut. Aki érti ezt a szisztémát, az boldog ember. E sorok elkövetőjének eddig még nem sikerült eljutnia odáig, hogy belássa: ez az egyetlen, üdvözítő út…

This entry was posted in Blog and tagged . Bookmark the permalink.

Comments are closed.