Az olimpiai ezüstérmes Rácz Lajos visszavonul, de hagyományőrző marad

Az élet érdekes dolgokat produkál. A világbajnok, olimpiai ezüstérmes, kétszeres Európa-bajnok, kötöttfogású birkózó, egykori kiválóság, Rácz Lajos például soha el nem tudta volna képzelni, hogy valaha is elhagyja Csepel városát.

Azután mégis minden másként alakult. Az immár régen ősz bajnok a katonaságot követően csak „ottragadt” Fehérváron. Legújabb megbízatása – tagja lett a Magyar Birkózó Szövetség Hagyományőrző Bizottságának – adta az apropót a beszélgetésre.

 – Először talán időzzünk néhány mondat erejéig a gyökereknél, a csepeli időszaknál.

„Az igen szerény körülmények ellenére sikerült hamar a birkózásra koncentrálnom. Ebben segített az első példaképem, az akkor már kétszeres magyar bajnok Baracsi Imre, akinek hozzáállása rám is átragadt és sokáig azt hittem, számomra is csak a Csepel létezhet..

– A megalkuvást nem ismerő edzések eredményei ismeretesek.

„Első mesterem Devecsai János volt, majd Kassay Mihály vett kezelésbe, s csak később került a klubhoz Hollósi Géza. Mivel autószerelő nem lehettem, így a szakközépiskolában villanyszerelőként végeztem. Keményen tanultam, mert meg akartam mutatni, hogy a „buta birkózók” nem is olyan buták. Végül 400 tanuló között az első tízben végeztem. Közben az ifjúsági Eb-n II., később a junior Eb-n  pedig harmadik lettem.”

– Bevonultatták Fehérvárra, ahol Tombor István nem csak sikerrel egyengette birkózó pályafutását.  

„Közben állandóan azzal töltögette a fejemet, hogy nekem jó meglátásaim vannak és edzőnek kell lennem. Erről sokáig nem is akartam hallani, ezért is iratkoztam a TF-en a sportvezetői szakra. Mivel a Csepel későn eszmélt, Fehérváron viszont szívesen marasztaltak, ezért mellettük döntöttem. 1973-ban szereltem le, így már 42. esztendeje szolgálom jelenlegi klubomat.”

 – Az olimpiai aranyon kívül mindent megszerzett, majd végül csak edző lett, s ott is maradt a szőnyeg szélén.

„Állítom, ez a munka a létező legnehezebb, leghálátlanabb feladat, ami sportembernek juthat. Az ember mindent elkövet azért, hogy a saját látásmódját, tapasztalatait átadja, s amikor azokból valamit viszontlát, akkor az apró örömökkel ki is van fizetve a fáradozása. Bár már évekkel korábban elkezdtem az edzői tevékenységemet, hivatalosan csak 1985 második felében lettem az, miután 1984-ben lemondtam a válogatottságot és úgy vonultam vissza, hogy 1985-ben egy súlycsoporttal feljebb is megnyertem az akkoriban igen erős mezőnyöket vonzó Felszabadulási Emlékversenyt. Egyébként a sportszervezői szakot követően 1983-ban megszereztem a szakedzői diplomámat is, méghozzá jeles eredménnyel.”

 – Mivel 1962-ben tette be először a lábát a csepeli birkózóterembe, így már 53 éve a birkózás tölti ki az életét. Meddig lehet ezt még csinálni?

„Ha csak a szívemre hallgatnék, gondolom, még nagyon sokáig ott lennék a tűzvonalban. Ám miután kétszer is sztrók ért, így annak ellenére is a befejezésen dolgozom, hogy hála a kórházi segítségnek és a feleségem kitartó ápolásának, pillanatnyilag rendben vagyok. Ám ha tovább feszegetném a húrokat, előbb-utóbb megint jönne egy újabb roham és akkor az könnyen végzetes lehetne. Ezért ez év végén mindenképpen hátrébb lépek, módszeresen keresem az utódomat. Azt hiszem, így is eleget dolgoztam már a magyar birkózásért.”

– Végleg elszakadni feltehetően nem fog szeretett sportágától, hiszen nyilvánvalóan ezért is vállalta el a tagságot a hagyományőrző bizottságban?

„Ez a téma már nagyon régóta foglalkoztat. Úgy is mondhatnám: a hagyományok őrzését a szívemen viselem! Különösen azóta, hogy megismerhettem a Kaposváron élő Papp Józsefet és az ő magánmúzeumát. Először húzódoztam a megkeresésétől, de később rájöttem, hogy óriási munkát és sok pénzt is áldozott azért, hogy a magyar birkózósport eredményeit ismertebbé tegye, hogy nem hagy minket feledésbe menni. Személyesen is sok mindent adtam a gyűjtőmunkájához és arról is tudomásom van, hogy a múzeum jobb körülmények közé költözik Győrbe, ahol a friss erő, Rigó Attila viszi majd tovább Papp József kivételesen eredményes munkásságát. Az ilyesfajta tevékenységhez még remélem, nagyon sok évig lesz erőm és kitartásom.”