Babinyecz József ötvözete: sport és tangóharmonika

Babinyecz József a hetvenes években meghatározó alakja volt a honi hosszútávfutásnak. A Csepel SC sokszoros válogatott atlétája négy alkalommal nyert országos bajnokságot mezei csapatban, maraton csapatban és két alkalommal dobogóra állhatott a maratoni távon, valamint 10 ezer méteren. Legjobb maratoni eredménye 2 óra 16 perc 24 másodperc. A sportmenedzserként is eredményes futólegendával csepeli otthonában a sportról és különös hobbijáról beszélgettünk.

Babinyecz József a New-Yorkban kapott éremmel

A kertes ház ablakában csillogó serlegek már az utcáról is láthatóak. A lakásába belépve azonban két kottatartó is szembetűnik. Az egyik a konyhaasztalon fekszik. A másik egy speciális asztal, melynek lapját felnyitva egy pillanat alatt máris kottaállványként szolgál. De hogyan kerülnek a zenei kellékek a hosszútávfutó otthonába?

– Madarason éltem a gyerekkoromat, ahol már 10 éves koromban elkezdtem zenét tanulni – emlékszik vissza Babinyecz József. – Az ötezres faluban szép hagyománya volt a tangóharmonikázásnak. Tizennégy évesen ehhez a zenei alaphoz hozzájött a zongorázás is. Majd Kecskeméten ének-zene szakközépiskolába jártam. Akkor kezdtem komolyabban foglalkozni az atlétikával. Jól ment a futás, huszonegy éves koromban három, valamint öt kilométeres távon egyaránt magyar ranglistavezető lettem. Ezt látva a Honvéd bevonultatott katonának.

-A néphadsereg bakájaként lehetett foglalkozni a zenével?

– Hamar megtudták, hogy tudok harmonikázni. Akkoriban a Váci utcai tiszti házban szombat éjszakánként zenés rendezvény volt. Hajnali fél négyig ott kellett harmonikáznom. Vasárnap pedig a futóversenyek voltak. Dönteni kellett. A futást választottam, amit soha nem is bántam meg.

-Atlétaként mely sikereire emlékszik vissza legszívesebben?

– Aktív versenyzőként 1973-ban, Londonban a válogatott viadalt tízezer méteren megnyertem. Ezt a versenyt úgy kell elképzelni, hogy minden középtávú számban kettős angol győzelem született, majd utána következtek csak a magyar helyezettek. A tízezres szám előtt úgy szólt edzőm egyéni taktikai utasítása: „Józsikám, ne körözzenek le”. Olyan jól sikerült teljesítenem, hogy 28:51 perccel, egyéni csúccsal első lettem. A másik nagy sikeremet a New York Maratonon értem el, ahol a 4. veterán helyet sikerült megszereznem.

– Manapság mind az öt kontinens nagyvárosainak megvannak a saját maratonijaik, amelyeken tízezrekben számolják az indulók számát. Jó tesz ez az atlétikának?

– Ha azokat nézzük akik lelkiismeretes felkészülést követően három-négy óra alatt, vagy azokat a férfiakat, akik 2 óra 15 perc körüli idővel teljesítik a távot, ők jót tesznek az atlétikának. Összességében azonban sokkal bonyolultabb a kép. Az élet minden területén, ahol hatalmas a versengés, a konkurencia, amiben egzisztenciális lehetőségek is rejlenek, ott előfordul, hogy meg nem engedett eszközökhöz nyúlnak. A maratoni futás esetében is erről van szó. Két óra 14 perces női időt nem illik futni. A férfiaknál két óra tizenöt percnél jobbat is lehet tisztán teljesíteni, de két órát nem. A pozitív doppingeseteknek csak a töredéke derül ki. Úgy vélem, ez nem tesz jót az atlétikának, és áttételesen a sportnak sem.

– Sportmenedzserként mennyire nehéz dolgozni olyan légkörben, amikor egy magyar sportoló világbajnoki érme után külföldről rögtön doppingvádaskodások özöne zúdul?

– Az nem tagadható, hogy ez a mi sportunkban is jelen van, mint ahogy más sportágakban is. Egy kutyaütő tehetség is világklasszis tud lenni doppingolással, és attól kezdve az edzői tudomány nem sokat ér. Viszont, hogy csak azzal lehet eredményt elérni, nyilvánvalóan nem igaz. Egy igazán tehetséges versenyző, amennyiben megvan a feltételrendszere, ha jó edző foglalkozik vele és megfelelő háttér áll rendelkezésére a felkészüléséhez, akkor azért nagyon oda tud kerülni a világ elejéhez. De érdemes azon is gondolkozni, és én meg is tettem, hogy mi a helyzet a zene, a művészetek világában?

– Mire gondol?

– A művészi életben, a zenészek, a színészek körében létezik olyan fizikai, vagy szellemi tevékenység, amit elő lehet segíteni a sportban meg nem engedett eszközökkel. Michael Davis könyve ott van a polcomon. Ami abban olvasható, ahhoz képest a legdurvább sportbeli anabolizálás az gyerekjáték. Őket senki sem ellenőrzi, akár be is vallhatják, emiatt nem fogják elítélni őket. De még ennél hétköznapibb esetet is mondhatok. Amikor egy fertőző betegségen átesik valaki, és a háziorvosa bölcsen jár el, akkor anabolikával segít a helyzeten. Vagy más betegségeket követően vérdoppingnak megfelelő eljárással segíti a munkaképes állapot helyreállítását. De ha ezt teszi egy sportoló, akkor már baj van.

– Tudott, hogy sikeres sportmenedzserként tevékenykedik. Emellett marad ideje szeretett hangszerét megszólaltatni?

– A tangóharmonika a hobbim. Napi rendszerességgel játszom, egy óra fölött, csak az a kérdés, hogy mennyivel. A külföldi útjaimra is gyakran viszem a hangszert, vagy ha ez nem lehetséges, akkor ott adnak. Amikor valamelyik versenyzőmmel külföldön vagyok, a világon mindenfele tudják rólam, hogy zenélek is. Vacsoránál, vagy szabadidőmben szinte mindig megkérnek, hogy harmonikázzak, vagy legalább a zongorához üljek oda egy kicsit.

– Nem gondolt arra, hogy esetleg a muzsikálásból is megélhetne?

– Soha nem éltem ebből, de spontán fellépéseim adódnak. Például, amikor 1980-ban az első utamon az Amerikai Egyesült Államokban jártam, akkor egy étteremben néhány sör után a zene következett. Megkértek, hogy muzsikáljak. Egész éjszaka csak arra gondoltam, hogy ezek az emberek érezzék jól magukat, még ha én fizetek is érte, hiszen gyönyörű szép dolog a zene. Nem is gondoltam volna, hogy ezért ők fognak pénzt adni nekem. Nagy meglepetésemre hajnalban kiderült, hogy a 7 órányi muzsikálás alatt többet kerestem, mint amennyi odahaza az egy éves vezetőedzői fizetésem volt akkoriban.

– Csepeli otthonában, ahol beszélgetünk, a polcon, a fő helyen két kisgyerek fényképe áll. Unokái a muzsika, vagy a sport szeretetét örökölték?

– Az egy sok évvel ezelőtt készült fotó, már jóval nagyobbak az unokák. A fiú az idősebb, őt a technikai dolgok érdeklik, különösen az informatikához van tehetsége. A leány unokám Babinyecz Anna viszont egyre szebb eredményeket ér el atlétikában, már nemzetközi versenyeken is szerzett aranyérmeket. Jómagam is segítem a felkészülését. Anna 15 éves, a 800 méteres síkfutás az erőssége. Számomra ő az évszázad legígéretesebb atlétája.                    

(Kassai János)