Balczó András: A sikerben nem nyerjük el a maradéktalan boldogságot

Balczó András és Egerszegi Krisztina. Fotók: JochaPress.hu

A Nemzet Sportolójával, Balczó Andrással folytatott beszélgetés írásos változatában sok mindent megtudhattunk a tizenkét gyermekes családapáról, Balczó Andrásról. A most következő folytatásban kiteljesedik a kép arról a kiválóságról, akinek életében megvallottan Istené a főszerep.

– Miként valósult meg mindez az Ön életében?

– Érettségi után öttusázás szándékával Csepelre mentem és az előbb említett Benedek Gábor fivére, Benedek Ferenc írt egy levelet a szüleimnek, hogy a fiukat engedjék el. Szerez neki állást, a munkásszálláson lakhatást, engedjék fel Csepelre. Fel is mentem 1956. július 2-án. Dolgoztam a gyárban nyolc órát, előtte-utána pedig edzésen vettem részt. Hamar bekerültem a válogatottba. 1957-ben már kivittek volna a világbajnokságra, de lebetegedtem. Egy évvel később részt is vehettem a Vb-n, ahol hatodik lettem. 1959-ben, 21 éves koromban pedig második lehettem a világbajnokságon. Rómában, 1960-ban olimpiai bajnokok lettünk csapatban. Én egyéniben negyedik voltam. Így kerültem be az öttusázásba, amiről én otthon úgy gondoltam, ha egy világbajnokságot nyerek, akkor életem végéig olyan boldog leszek, hogy ezt soha senki nem fogja tőlem elvenni. 1969-ben már az egymást követő ötödik világbajnokságomat nyertem meg, eggyel többet, mint bárki más, és az a maradéktalan boldogság, amit egyetlen világbajnokság megnyerésétől reméltem, az ötödiknél sem volt meg bennem. Nem voltam ebben a vágyva vágyott állapotban. Akkor, ott a gúla tetején jöttem rá, hogy a sikerben nem nyerjük el a maradéktalan boldogságot. És akkor abban a nagy szorgalomban valami elállítódott. Ha a teljes boldogságot nem kapom meg, akkor miért eddzek sokkal többet, mint a többiek?

Kétszeres olimpiai bajnok csepeli klubtársával, Németh Ferenccel

– Azért az egyéni olimpiai győzelem elérése csak ott motoszkált az agyában? 

– Szerettem volna még azt az aranyérmet megszerezni. Már 34 éves voltam, kijutottam Münchenbe is, ahol a vívásban megcsillant az aranyérem megszerzésének a lehetősége. Kezdett minden feszültté válni bennem, a vívásban görcsösség vett erőt rajtam, nem tudtam találatot adni, miközben egyre attól féltem, hogy megszúrnak. Lényem legmélyén már feladtam az aranyérem megszerzésének lehetőségét, mert annyira rosszul ment, s nem láttam a kilábalás lehetőségét. És akkor megtörtént az a teljes belátás, kevesebb vagyok, ügyetlen vagyok, jobbnak gondoltam magamat. Ha valaki azért szeret engem, mert olimpiai bajnok vagyok, az a szeretet nem ér semmit. Engem kell szeretni, Bandit vagy Bandikát. Ez valahogy egy megszabadulást okozott. Hirtelen elkezdett menni minden, mint a karikacsapás. Ezt a fordulatot úgy fogom fel, hogy az Isten megszánt engem! Abba az állapotba hozott, amit kívánok minden küzdőnek, hogy ezt az állapotot nyerje el, mert megismeri az Isten közelségét.

– Versenyzőként kik álltak Önhöz közel?

– Első helyen Földi Lászlót, egykori csepeli klubtársamat említeném. Utána a sajnálatosan korán elment Villányi Zsigát, aki 1971-ben második volt a világbajnokságon, én pedig mögötte harmadik. De ott volt Kaiser Laci, Németh Feri, Maracskó Tibor, Pajor Gábor, Erdősi Laci, Pálvölgyi Miklós, Bakó Pali, Kelemen Péter, Dobi Lajos, Hajnal Béla vívómesterem, és még jó néhányan. És természetesen volt egy másik oldal is. Annak idején az erdőgazdaságokban a dolgozók kaptak járandósági tűzifát. A sikeres emberek pedig járandósági irigyeket kapnak. De bármily hihetetlennek is tűnik, jó, hogy voltak. Egyrészt inkább engem irigyeljenek, mint én másokat. Meg aztán ők inspiráltak arra, hogy inkább szakadtra fussam magamat, de nehogy már megelőzzenek! Nagy szükségem volt rájuk. Kellettek, mint egy falat kenyér.

Balczó András budakeszi házában minden famunkát egyedül, saját gépeivel végez el

– Annak idején, a 2000-ben volt olimpiát megelőzően nyílt levélben üzent a magyar olimpiai csapat tagjainak. Ma mit kívánna a Rióban országunkat képviselő válogatottaknak?

– Ugyanazt, mint abban a bizonyos levélben. Íme:

A XXVII. Nyári Olimpiai Játékok magyar résztvevőihez

Üzenet Sydneybe

Mint sok embert, úgy engem is nagyon érdekel a sikeresség és sikertelenség kérdése, okai, következményei. Mennyi az, amit megtehetünk céljaink érdekében, mi az, ami nem a mi tenni-, aggódnivalónk az egészben? A nagy akarók mennyit köszönhetnek maguknak? Jut-e az érdemből másnak is, vagy senkinek semmi, minden az övék? Kizárt, hogy életünk eseményeinek nem csak okai vannak, hanem célja is? A pásztor a gyakran elcsatangoló kisbáránynak megcsavarja a lábát, hogy ne tudjon elkódorogni. Létezik valaki, aki megmentésünkre okoz károkat nekünk? Van rend a világban, vagy csak „akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ” (József Attila)?

E téren szerzett szerény tapasztalataimat és javaslataimat azoknak írom le, akiknek a vágyak, remények sarkantyút nyomtak az oldalukba, ahogy velem is történt. Szeptember 15-én kezdődnek az Olimpiai Játékok Sydneyben. A résztvevő magyar versenyzőknek írom a következőket.

Hőn óhajtott vágyak teljesülésétől nagyobb lehetőségeket és szabadságot remélünk. A cél elérése után hosszabb-rövidebb idő elteltével kezd valami derengeni arról, hogy a megnövekedett lehetőségeknek tartozéka van: a megnövekedett felelősség. Nem olyan ez, mint a rózsa és a tövise. Olyan inkább, mint a szerelem és a gyermekáldás. Jó és rossz döntések maradnak továbbra is, de már nagyobb hasznot hoznak, vagy nagyobb kárt tesznek, mint korábban. Tehát megfontoltabbnak kell lenni. Nagyobb a tét.

A sikeres olimpiai szereplés távolról olyan, mint a túl-töltött tejfölös köcsög. Ha birtokába jutottunk, kiderül, hogy a tejföl tetemes részét szétosztásra kaptuk, és minél többet osztunk, annál több jut nekünk is. Ez a „nagy tejfölszaporítás” csodája. Az Isten osztja az olimpián is a helyezéseket jó tetszése szerint. Mindenki azt kapja, amit a lelke épülésére a legjobban tud, vagy tudna hasznosítani. A jó vagy rossz szereplés nem jutalom vagy büntetés, hanem feladat. Tőke, amivel gazdálkodni kell. A siker veszélyesebb, mert benne az önteltség felé lejt a belső pálya, amelynek a nagy ünneplészuhatag csúszós talaja is árt. Nehéz megállni, tárgyilagosnak, vagyis szerénynek maradni. Rossz sáfárja egy győzelemnek az, aki „megbüszkül” tőle. Úgy tesz az aranyéremmel, mint majom a borotvával: csak összeszabdalja magát. Az állva maradáshoz nagy segítség Teremtőnk mondata: „A dicsőséget senkivel meg nem osztom.” A sikertelenségben az alázat felé lejt a talaj, és önvizsgálatra szorít, de itt is el lehet esni: ha „mindenki hibás, csak én nem”. A természeténél fogva gőgös ember verve jó.

Az Isten fizetőeszköze nem a siker, hanem az a lelkiállapot, amelyben már ő cselekszik a küzdőben, akit derűssé és elszánttá tesz. Ilyenkor szokták mondani, hogy „felülmúlta önmagát”. Ennek az állapotnak a feltétele az, hogy bátran megtegyünk mindent a cél érdekében, ami tőlünk telik, és ezután a dolgok mintha maguktól megoldódnának.

A jövő titok. Megsejteni, reménykedni lehet, de befolyásolni csak a mindenkori jelenben tudjuk. Amint a súlylökő addig van hatással a lökés nagyságára, ameddig a súlygolyó és a keze között érintkezés van. Az embernek csak a múlt és a jövő közé szorult jelen idővel van érintkezése. Az élet szeretetének a helye és az ideje az Itt és a Most.

Jó lelkiismerettel javaslom nektek, hogy ne fogadkozzatok, ne ígérkezzetek el a teljesítménynek, mert az elkötelez, és csak a veszítenivaló marad, ami félelemmel tölt el. Örömötökből vagy bánatotokból csak annyit mutassatok, amennyit úgyse tudtok visszatartani. Minden más színlelés, zsákutca, elhalasztott élet. Legyen vitéz a lelketek! Erre vagytok kötelezve, méltósággal viseljétek sorsotok.

Sikerek után valószínűleg másban lesz részetek, mint amit elképzeltetek. Ha életetek nagy vitorlásversenyében az elvtelen megalkuvások evezőit nem használjátok, akkor a kormányos szerepét az a Jézus veszi át, aki tudja, hol vannak a zátonyok, Ő, aki életét adta a barátaiért, szabaddá tesz majd mindentől, ami nem ő maga. Ha nem éppen ma lenne a 25. házassági évfordulónk, akkor is azt mondanám, hogy nem úgy alakult az életem, ahogy elképzeltem, hanem máshogy – de sokkal jobban. Nem baj, ha vannak elképzeléseink a jövőnkről, csak ne váljunk rabjaivá.

Az járjon az eszetekben, hogy a küzdelem végeztével bármi rosszat elmondhassatok magatokról, csak azt ne, hogy „gyáva voltam”, mert a félelem alkalmatlanná tesz arra is, amit egyébként tudtok. A félelem elvarázsol. Csak az elgyávultak szégyenkeznek ütközet után.  Az emelt fő feltétele nem a nyerés, hanem az elszántság. „Légy bátor, álljunk helyt férfiasan népünkért és Istenünk városaiért! Az Úr azt tegye, ami jónak látszik szemében” (Krónikák könyve).

Nagy felelősség sok ember füle hallatára megszólalni. Ha sor kerül rá, gondoljatok arra, hogy ha őszintén, nyitott szívvel beszéltek, jöhet belőletek fényes, ríkató mondat, amelytől sok millió magyarnak elszorul a torka, és még a pénzhitűvé züllöttek is megérzik, hogy összetartozunk.

Megfontolásra szeretettel:

Kelt Budakeszin, 2000. szeptember 6-án

BALCZÓ ANDRÁS

(MOB / Jocha Károly)