Balczó András születésnapi gondolatai

Nyolcvan év, az már mindenképpen komoly mérföldkő annak az életében, aki ezt megéri. A Nemzet Sportolójának, Balczó Andrásnak ez is megadatott: augusztus 16-án, csütörtökön lesz a 80. születésnapja. A háromszoros olimpiai- és tízszeres világbajnok öttusázót – aki feleségével, Császár Mónikával tizenkét gyermeket nevelt fel – a jochapress.hu arra kérte: ossza meg ünnepi gondolatait az olvasókkal.   

– Elsősorban csodálkozás van bennem, hogy kerültem én ebbe a helyzetbe, ahol vagyok? Erőfeszítéseim voltak ugyan, hogy előbbre jussak életemben, de úgy látom, hogy egy vágányra kerültem, az pedig, hogy hová megyek, nem tőlem függ, hanem a sínektől. És ez az elköteleződöttség megnyugtat, hogy nem kell azért izgulnom, nehogy eltévedjek. A sínek nem szoktak eltévedni. Csak akkor, amikor rossz váltóállítás van. Jönnek ilyen pillanatok az emberek életében, amikor kettéágaznak az utak. Ilyenkor minden attól függ, hogy a jó, vagy a rossz irányba indulunk el.

– Hogy mi a jó, azt minden ember a lényegében, a lelkében érzi, Nekem nagyon sok, olyan emlékem van, hogy váltóállítás történt, amely óriási örömöt hordott magában. Mert tudtam, hogy két lehetőség adott: az egyik örömmel tölt el, a másikban félelem és tanácstalanság, bizonytalanság van. És azt tudom, hogy a félelem állapota az, amelytől az embernek rettegnie kell. A félelem állapotában az ember alkalmatlan arra, hogy azt tegye, amit egyébként tud. A félelem meglopja az emberből a jó döntésre való alkalmasságot. Én Isten kegyeltjének tartom magamat. Amikor úgy gondoltam, hogy nem létezik Isten, akkor is támogatott. Ma már látom, hogy terve volt velem és most annyi szeretet és megbecsülés vesz körül engem hazámban polgárai, emberei részéről, hogy egészen el vagyok bizonytalanodva: miért is jár nekem ennyi szeretet?

– Visszanézve az életemre úgy látom, hogy velem az Isten a tervét valósította meg, amelynek én nem voltam tudatában. Amely érthetetlen módon serkentő erő volt számomra. Megfelelni azoknak az indíttatásoknak, amelyek adódtak. A döntéseimnél nem volt kétség és izgalom bennem, hogy jól vagy rosszul döntök, mert a váltónál csak egy lehetőség volt előttem. Visszanézve ez a váltóállítás, amellyel én a szekerem rúdját irányíthattam, ezek az állítások nem kínkeserves döntések voltak, hanem egy idő után a boldog megérkezés érzetét tapasztaltam. Megérkeztem oda, ahová mindig vágytam. De csak akkor tudtam meg, hogy ez hol van, amikor belekerültem.

– Egy-két konkrét esetet esetleg felemlítene a kritikus váltóállítások közül?

– Nagyon sok, olyan eset volt, amit sajnálok, hogy úgy történt, ahogy. De visszamenni nem lehet. Amikor valami rossz választás történt és rájön az ember, akkor azt be kell vallani, hogy hibáztam, ami persze nagyon nehéz dolog. Nagyon nehéz őszintének lenni, mert ez esetben sok mindenről le kell mondani. Például az embereknek a rólunk alkotott jó véleményét felül kell bírálni. A zsoltárokban van egy mondat: „akiben nincsen belátás, ha gazdag is, sorsa olyan, mint az állaté, amelyre pusztulás vár.” Belátni azt, hogy alkalmatlan vagyok, belátni azt, hogy hibásan cselekedtem, hogy nem így kellett volna tennem, belátni azt, hogy gyengébb vagyok, hogy csalódtam magamban. Ezt nem szeretik az emberek kimondani. Azt szeretik, hogy a boldog megérkezés érzületében éljék az életüket. Valamit belátni – ez mindig lemondásokkal jár. Le kell mondani az emberek jó véleményéről, be kell dobni a törülközőt, amit az ember nem szívesen tesz meg. Az ember, aki gőgös és büszke marad, azzal az Isten semmit nem tud kezdeni. Aki megalázza magát, felmagasztaltatik. Aki viszont azért harcol, nehogy megaláztatásba kerüljön, az nem nyer felemeltetést.

– A megaláztatást fejbólintással el kell fogadni, ez jár nekem. Aki ezt megteszi, lehet, hogy kell hozzá fél évszázad, de előbb-utóbb visszaigazolást nyer. Sikeres véleményt tud mondani azoknak, akik hasonló gondokkal küszködnek.

– Állítom, előnyök származnak abból, hogy az ember nem tudja elkerülni a megaláztatást, amelyben jó értelemben fürödni lehet. Nekem például 1978 januárjától majd hat éven keresztül olyan út jutott, amely egy igazi helyhez kötöttséget okozott. Biztos tudást adott, hogy nekem most itt, a trágya között van a helyem, mert valahogy a hosszú távra való gondolkodás ezt így tudatosította velem. Csak az Istent tudom áldani, hogy majd hat év elteltével szólt, hogy „vége, szolgaságod évei kiteltek.” A Bibliában Jákobnak hét évet kellett rátennie, nekem pedig majdnem hatot.

– Visszanézve az életemre, elcsodálkozok, hogy ez miért így alakult? Tudom, hogy a dolgok mögött mindig az örök Isten ott tartózkodik, aki figyel, lát, támogat, javasol és a lelki-szellemi hallókészülékemet próbálja javítani-ráhangolni.

– Átlépve a nyolcvanegyedik évbe, mi minden lehet egyre fontosabb Balczó András számára?

– Hogy mi lesz a tennivaló holnap, vagy holnapután? Azt nem tudom. De az a tudat, hogy Jézus velem van, mindig megkönnyíti a döntéseimet.

(jochapress / Jocha Károly)