Bánfi János szenvedélyei: labdarúgás és zongorázás

Újkígyósról származik, amíg apja kézilabdázott, ő szorgalmasan rúgta le a falról a vakolatot a saját labdájával. Bánfi Jánost a foci jobban érdekelte. Később a békéscsabai „Csank-műhelyből” indult hódító útjára, az Old Traffordon kezet fogott a legendás Dennis Law-val, huszonötször szerepelt a magyar válogatottban. Ha nem kínozzák a sérülések, mehetett volna Angliába, hiszen hívta a Watford és a Leicester. Később BLASZ-elnökjelöltként emlegették, de nem bánja, hogy másképp alakult. Mára a gyerekfociban találta meg az örömöt. Olykor meditál.

Bánfi János (fotó: Mirkó István)

– Zongorázik még?
– Persze! Szinte mindennap. Rick Wakeman volt az első billentyűs-zongorista, aki felkeltette az érdeklődésemet. Később a Talk-Talk formáció magnószalagjait hallgattam, és játszottam a szüleimtől kapott Yamaha zongorán. Majd jött az örök kedvenc, a U2. Szóval a zene és a futball a két nagy szerelem.

– Igaz, hogy gyerekkorában nem sokon múlott, hogy futballista helyett zenész legyen?
– Izgága, örökmozgó gyerek voltam, nem véletlen, hogy beszippantott a futball, de zene nélkül soha nem volt kerek az életem. Apám Újkígyóson kézilabdázott, ő vitt a Ladájával edzésre, és amíg gyakorolt a csapattársaival, én lerugdostam a labdával a falról a vakolatot a kézilabdapálya mellett. ­Skaliczky Lászlóval, a helyi legendás kézilabdaedzővel, későbbi szövetségi kapitánnyal jókat beszélgetünk erről, ha nagy ritkán összefutunk. Apám a sport irányába terelt, anyám aggódott, féltett, el sem tudta képzelni, hogy mi lesz velem, ha ne adja isten, megsérülök. Tizenhárom éves koromban igazolt le a Békéscsabai Előre, akkor talán el is dőlt a sorsom. Igaz, volt egy kedves szomszédunk, akitől vettem zongoraleckéket, de a futballnak nagyobb volt a vonzereje. Később autodidakta módon tanulgattam zenélni. A zene nagyon fontos része az életemnek, hozzájárul a lelki egyensúlyomhoz.

– Csank János mondta, hogy ritka önfejű gyerek volt. Kijelentette, hogy középső védő poszton játszik, és kész. Aztán a mester szép lassan meggyőzte arról, hogy nem tragédia, ha kihúzódik jobbra vagy balra.
– Önfejű? Az igaz, hogy büszke voltam, és határozott elképzelésem volt arról, hogy mit szeretnék. Persze hamar megértettem, hogy fogékonynak kell lennem arra, amit a mester mond. Megtanultam, nem mindig elég, ha tudom, hogy én mit akarok, figyelnem kell a nálam bölcsebb emberekre. Csank Jánosnak nagyon sokat köszönhetek, a mai napig felnézek rá, rengeteget tanultam tőle, amit a civil életemben is tudok kamatoztatni.

– Élvezte a mentora bizalmát. 1988-ban egy nappal az érettségije előtt kezdőként játszott a Békéscsaba csapatában a Honvéd elleni kupadöntőn.
– Nagyon meglepődtem, persze madarat lehetett volna velem fogatni. A Békéscsaba–Szolnok vonalon Csokonai verseit lapozgattam az irodalom-szöveggyűjteményben. Valahogy azt éreztem, hogy van néhány szürke folt a műveltségemen. Később kiderült, hogy jó volt a megérzésem… A meccsen egyébként Kovács Kálmánnal birkóztam a legtöbbet. Mivel Honvéd-előnnyel mentünk az öltözőbe, a mester lecserélt a szünetben. Logikus döntés volt, hátrányban voltunk, a fiatal védő helyett csatárt küldött be. Bejött: Csernus Pista gólt is szerzett, nyertünk! Éjjel fél négy körül kerültem ágyba, másnap mentem a szóbeli érettségire. Mielőtt szólítottak, várakoztunk a többiekkel egy teremben, hirtelen benyitott egy idősebb hölgy. „Nem magát láttam tegnap a tévében?” – kérdezte. „De, igen, én voltam” – büszkén kihúztam magam. Később az osztálytársaim világosítottak fel, hogy a vizsgabizottság elnöke volt az, aki érdeklődött. Mondanom sem kell, hogy Csokonait húztam. Ránéztem a tételre, és abban a pillanatban elröhögtem magam, de nem csak a kupadöntő előtti olvasgatás miatt. Eszembe jutott a korábbi barátnőm, Lilla: ő mondta a kupadöntő előtti napon, hogy ne aggódjak, úgyis Csokonait húzom. Rám szólt a vizsgabizottság, hogy most nincs ideje a nevetgélésnek, de a hölgynek megígértem, hogy majd később elmondom, mi is volt olyan vicces. A szünetben elmeséltem neki a sztorit. Ha jól emlékszem, négyest kaptam.

– Legalább ennyire emlékezetes volt, amikor a kilencvenes években rutinos futballistaként kétszer is játszhatott a Kispest Honvéddal, és mindkétszer csak egy góllal kaptak ki a Manchester United ellen.
– Életem legjobb meccsei közé sorolom mindkét összecsapást. De még ezelőtt történt egy meghatározó váltás az életemben. A kilencvenes évek elején nem találtam a helyem, a Honvédnál még nem volt biztos a pozícióm. Felhívtam Csank Jánost, aki akkor Vácon dolgozott, és egy évre oda szerződtem: kiváló közösségbe, remek csapatba kerültem, folyamatosan játszhattam, s két hónap múlva utazhattam a válogatottal Katarba, ahol bemutatkoztam a nemzeti csapatban.

– Itt álljunk meg egy kicsit: huszonöt meccset játszhatott a válogatottban a jugoszlávok elleni 1997-es hazai vb-pótselejtező, az 1-7 után már nem hívták.
– Ha hívtak volna, se tudtam volna menni, a két évig húzódó, négy műtéttel járó komoly sérülésem után befejeztem a futballt! A jugók elleni meccsért vállalom a felelősséget; aznap nem ment a játék a világklasszisokkal teletűzdelt ellenféllel szemben. Azóta sem értem, hogy a magyar futballközeg ­miért nem vonta le a kudarc után a pontos következtetéseket. Igaz, erre korábban is meglett volna a lehetősége. Na, mindegy! Egyébként nagy szívességet tett nekem a kudarc: szelektálta a körülöttem levő világot. Kiderült, hogy kikre számíthatok igazán!

– Vissza az Old Traffordra!
– Válogatott játékosként kerültem vissza Vácról a Honvédhoz, és jött a United elleni BEK-mérkőzés. Megálltam a helyem, mégis engem lepett meg a legjobban, hogy megválasztottak a ­meccs emberének, és a manchesteri legendával, Dennis Law-val is kezet foghattam a mérkőzés után. A párharc után összehozott a sajtó egy-két angol és német első osztályú csapattal, s ez jót tett az önbecsülésemnek. Irányt mutatott, tudtam, hogy külföldön is szeretném kipróbálni magam. Később, már a belgiumi éveim alatt, az Aalstnál Anglia újra képbe került: kerestek a Watfordtól és a Leicester Citytől, de közbejött a sérülés, és a műtétek miatt nem jött össze a váltás.

– Belgiumban ért véget a profi karrierje. Hogyhogy hazajött? Nem hiszem, hogy már akkor a BLASZ-elnökség járt a fejében…
– Nagyon szerettem kint élni. Sajnos a klubommal anyagi vitám adódott, így nem dönthettem másként, hazajöttem. A kétezres évek elején a Színes Sport napilapnál kipróbáltam magam újságíróként, majd a Demján Sándor és Muszbek Mihály vezette labdarúgóligában kaptam feladatot. Nem volt igazán testhezálló a pozíció. Közben elvégeztem a ­TF-et, mindemellett tizenhárom éven keresztül dolgoztam szakértőként a televízióban. A Budapesti Labdarúgó-szövetség elnöke végül nem én lettem, de talán jobb is, hogy így alakult. Szívem egyik legféltettebb kincse a Buda ­Juniors FC, ezt a mai napig hatalmas lelkesedéssel csinálom Budapesten, a XII. kerületben közel húsz éve. Angol nyelven folyó edzéseinken sok-sok magyar és Magyarországon élő külföldi gyerekkel foglalkozunk. Mi igyekszünk, hogy mindenki megkapja tőlünk a maximumot, amíg nálunk rúgja a labdát.

– Ez kielégíti a szakmai kíváncsiságát?
– Nagyon szeretem. Nem vagyok egy törtető típus, nem megyek sehova, ahova nem hívnak. Magam és az emberek, a gyerekek megértése miatt kezdtem el foglalkozni olyan területekkel, amelyek segítenek tájékozódni a világban. Érdekel a lélek, a szellem és a test kapcsolata. Olykor leülök a sarokba és meditálok. Szeretem a csendet.

(mno.hu / Szilágyi László)