Bárány Árpád: Szerencsés fickónak tartom magamat!

vív_1964, párbaj,  440

Tokióban, 1964-ben, a győzelmi emelvény tetején

A MOB.hu ez alkalommal a médiákban az egyik legritkábban szereplő olimpiai bajnokot, Bárány Árpád párbajtőrvívót kereste meg.

Közeledik a Tokióban, 1964. október 10. – október 24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma. A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseként a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül.

 – Önről nagyon ritkán lehet olvasni-hallani. Mit gondol, mi lehetett ennek az oka?

„Magam sem tudom, legfeljebb sejtem” – válaszolt a Budapest belvárosában élő, 84. évében járó tokiói győztes. „Az bizonyosan belejátszhatott a dolgokba, hogy körülöttem nem történtek extra szenzációk, sem versenyző koromban, sem a későbbi évtizedekben. Az is a közszereplésem ellen szólhatott, hogy egész edzői pályafutásom az utánpótlás korosztályok nevelésében telt el, ahol a sikerek még nem jelentkeznek, legfeljebb a megalapozásukhoz tehetünk hozzá valamennyit. Jómagam például testnevelő tanárként végeztem, majd szakedző is lettem. Úgy alakult, hogy klubomban, az MTK-ban minden évben elkezdtünk dolgozni egy nyolcvan-százfős újonc csoporttal. Természetesen nekik nem lehetett egyből tőrt adni a kezükbe, vagy a vívóállásokat tanítani, mert hamar elment volna a kedvük az egésztől. Sokoldalú edzésekkel igyekeztünk megalapozni a fizikai képességeiket és a mozgáskultúrájukat formálni, amire azután  a későbbi években az edzőik már építhettek.”

– Szinte a végénél kezdtük, pedig talán fordítva kellett volna?

„Az a lényeg, hogy ne hallgassak el semmi fontosat! A II. világháborút követően az 1948/49-es tanévben rendezték meg először a KISOK-bajnokságot. Jómagam a piarista gimnáziumban csak minimális képzést kaptam, de így is harmadik lettem, a csapat pedig első. A versenyt követően többedmagammal – Dömölky Lídia bátyja, Gyuri is közöttünk volt – elmentünk a BEAC-ba, a Puskin mozi feletti terembe azzal, hogy vívni szeretnénk tanulni. Az egyik legkiválóbb mesterhez, Szabó Lászlóhoz kerültem; a korosztályunkból szinte mindenki ott volt, aki utóbb valamire is vitte. Hámori Jenő, a későbbi kardvívó olimpiai bajnok, a tőröző Gyuricza József, Szőcs Bertalan, Marosi József – hogy csak néhányat említsek. A következő évben azután meg is nyertem a KISOK-bajnoskágot. A szakemberek nagy jövőt jósoltak nekem, miközben az egész magyar vívósport sok évekre elvesztette a jövőjét. A politika ugyanis uri sportnak minősítette a vívást, így igazán csak 1956 után változott a helyzetünk.”

 – Ön persze nem tétlenül töltötte az éveket, hanem a véletlen folytán egy időre sportágat váltott.

„A TF-en évfolyamtársam volt Nyulászi András, aki az Újpesti Dózsában akkoriban alakítgatta meg az öttusa szakosztályt. Engem is rávett, hogy csatlakozzak hozzájuk. Ennek a kirándulásnak legszebb eredményét 1957-ben értem el, amikor az akkor még kiírt téli bajnokságot megnyertem. Ennek versenyszámai csak részben egyeztek a klasszikus öttusáéval. A lovaglás, vívás és lövészet mellett ugyanis óriás műlesiklásban és 12 kilométeres sífutásban kellett megmérkőznünk egymással.”

– Az öttusa tényleg csak időtöltés volt az Ön számára addig, amíg a vívás legalább részben visszanyerte elfogadottságát.

„1956 nyarán már meghívtak Tatára, az akkori nagy öregek mellé edzőpartnernek. Szerencsés fickónak tartom magamat, hiszen a kivándorlások és a visszavonulások után keletkezett elég nagy űr kitöltésénél azután már engem is figyelembe vettek a válogatottnál. 1957-ben a világbajnokságon egyéniben 130 induló között másodikként végeztem, csapatban is ezüstérmet szereztünk. Az 1958-as csapatvilágbajnoki ezüstöt követően 1959-ben  világbajnokok lettünk. A római olimpiai nem különösebben sikerült (4. hely csapatban), de ez sem szegte a kedvemet. 1963-ra azután kialakult a Gábor Tamás, Kausz István, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán, Bárány Árpád összetételű új válogatott, amely a Vb-bronzérmet követően 1964-ben, Tokióban a dobogó legfelső fokára állhatott fel.”

– Hogyan emlékezik erre a fél évszázad előtti, némiképp váratlan sikerre?

„Vegyes érzelmekkel, hiszen előzőleg engem már ki akartak hagyni a csapatból. Kapitányunk, Sákovics József szívós agitációjának köszönhettem, hogy végül utazhattam. A legfőbb érv a gyorsaságom volt, s az, hogy az oroszok ellen nekem mindig jól ment. Odakinn azután megszolgáltam a bizalmat és jelentős részsikerekkel járultam hozzá ahhoz, hogy a nagy riválisok – Szovjetúnió, Franciaország – legyőzését követően a döntőben a Rómában győztes, de kicsit már kiöregedőben lévő olaszok ellen is nyerni tudtunk. Az pedig kimondottan bosszantott, hogy a sajtó összes munkatársai testületileg elvonultak a vízilabdázók döntőjére! Így rólunk a lehetséges legszerényebb tudósítások jelentek meg, fényképek pedig egyáltalán nem készültek. Itthon azután behívtak a rádióba és egy hosszabb műsorban igyekeztek minket is bemutatni a hallgatóknak…”

Bárány Árpád, 425 – Bajnoktársai miként maradtak meg az emlékezetében?

„Mindegyikükről élénk életképeket őrzök. Gábor Tamás rettenetesen nagy küzdő volt. Egy korábbi alkalommal például 45 percig csatázott, míg végül nyerni tudott. Nemere Zoltán a nagy kockáztatások embereként kisebb csodákra is képes volt. Kausz István híres volt rendkívüli koncentrációs képességéről. Kulcsár Győző pedig elképesztő technikai tudásával, gyönyörű vívásával alkotott maradandót.”

– Az edzői pályafutásáról már beszéltünk, 1990 óta nyugdíjas. Hogyan telnek a napjai?

„Két gerincműtét és egy csípőprotézis már megtörtént, november végére vagyok előjegyezve a másik protézis beépítését szolgáló műtétre. Így sajnos, szóba sem kerülhetett az én kiutazásom, ezért csak itthon elmélkedhetek at 50 év előtti magyar csodákról, amelyek közül feltétlenül szeretném kiemelni mesterszakácsunk, Kurucz Tóni kiváló konyhavezetését. Ételei olyan népszerűek voltak a külföldiek körében, hogy a mi adagjainkat félre kellett tennie, mert egyébként mindent felfaltak volna…

(mob.hu/Jocha Károly)

 

 

This entry was posted in Blog and tagged , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.