Benyáts Balázs: az NB I/B-ből is válogatott tudtam lenni!
Benyáts Balázs a klubhűség egyik példaképe.Fotó: JochaPress
Manapság már egyre értelmetlenebb dolog klubhűségről és hasonlóan „elavult” dolgokról beszélni, amikor a kézilabda klubokban évente minimum 3-4, de olykor sokkal több játékos is elmegy, hogy legalább annyi érkezzen a távozók helyére.
De hogy a számomra legsokkolóbb adatot idézzem, ráadásul egy másik sportágból, a labdarúgók világából, leírnám: vagy 3-4 éve a Vasas NB II-ben szereplő csapatának a téli holtszezonban 48 „profi” játékosa volt, akik valamennyien szerződésben álltak a klubbal. Ekkor elküldték a felét, de azért jöttek is elég rendesen…
Szóval a „régi, szép időkben” ez egészen másként ment. Ezt az állítást támasztja alá a debreceniek egykori kiválóságának, Benyáts Balázsnak(68) az esete is. Ő történetesen 1962-ben kezdett el „kézizni” a Debreceni Dózsában és ott is fejezte be akkor, amikor a klub megszűnt: 1997/98-ban. Akkor éppen edzőként szolgálta egyetlen klubját, tehát minimum 35 évig kitartott, pedig közben adódott volna számára is néhány lehetőség a klubcserére. Debrecen, Pallagon lévő, egykori professzori, mára megosztott lakásában, alig két kilométernyire a nyüzsgő nagyváros zajától, irigylésre méltóan csendes környezetben beszélgethettünk.
„1969-ben jutottunk fel az NB I-be és ettől kezdve egészen a klub sajnálatos megszűnéséig folyamatos volt a tagságom. Előbb játékosként, majd egészen a megszűnésig edzőként szolgáltam az egyesületet. Mondhatom, utolsó mohikánként kitartottam, rajtam kívül még Süvöltős Misi volt ott az elnökség tagjaként a régiek közül. A végén már pénz nélkül maradtunk és a lelket sem lehet egy idő után üres bukszával szolgálni.”
– Azért túl gyorsan és túl nagy ugrásokkal haladunk előre, hiszen még a kezdetekről nem is esett szó, a befejezésről már viszont igen. Hogyan tévedt éppen a kézilabdázás világába?
„Ez tényleg egy érdekes történet. Akkoriban nem volt ennyi féle választási lehetőség, mint mostanság. Megvoltak a körzetek, én például kezdtem az Eötvös utcában, a következő évben a Calvin téren folytattam, majd a Füvészkert és végül a Péterfia iskola következett, ahol összeakadtunk egy remek testnevelés-rajz szakos tanárral, egy Pál Nagy Balázs nevű pedagógussal. Ő sajnos már nem él, Hajdúböszörményben alkotott festőművészként, aki lelkes kézilabdás volt. Nála játszottunk és az ő révén kijutottunk a Dózsa meccseire is, amelyekre akkor még a Fő utcán került sor. Ezután már tudtam, hova kell mennem. Vasárnap édesanyám mindig elküldött a templomba – mi lutheránusok vagyunk, Besztercebányáról származik a család – kékfestő mesterek voltak a felmenőim. Szóval ragyogó férfi és női meccsek voltak, a nők a Debreceni Petőfi színeiben bajnokok is voltak, később átkerültek a Dózsához. Hazafelé pedig szorgalmasan olvasgattam a bibliát, mert édesanyám mindig kikérdezte az adott napra szóló szentírási részeket.”
– Mikor jött a következő korszak, a minőségi ugrás?
„Nyolcadikos voltam, amikor eljött a Péterfia iskolába egy Rácz László nevű edző, aki az egész csapatot elvitte a Dózsába. Ez 1962-ben történt. Azért is vitt el mindenkit, nehogy a városban több helyen is működő konkurenciához kerüljünk. A teljességhez az is hozzá tartozik, hogy egy néhány hónapos kanyar nálam is bejött, méghozzá a jégkorong révén. Ezt a sportágat Oltványi Ottó, az MTI akkori helyi tudósítója alapította meg a városban. Emlékszem, egyszer elmentünk Sopronba valami meccs reményében – a kapus szerelésem két kofferban fért csak el -, de nem használhattam, mert reggelre elolvadt a jég…”
– Ez a kanyar miként fejeződött be?
„Eljött egyszer a szüleimhez Molnár Tibor, a Dózsa akkori ügyvezetője, aki kerek-perec felszólított, hagyjam abba ezt a hülyeséget! Ő tudja, hogy én nagyon tehetséges vagyok és garantálja, hogy sokra is viszem a kézilabdázásban. Ma már persze tudom, hogy neki volt igaza, hiszen elég szép pályát futottam meg annak ellenére is, hogy a vidékiek egyértelműen hátrányban voltak a válogatott keretek összeállításánál.”
– Ön mikor került először képbe a válogatottaknál?
„Szép lassan araszolgattam felfelé. Az ifjúsági-, junior és a felnőtt B- válogatottban az FTC egykori kapusával, Kende Györggyel és Kovács Lászlóval készülhettem, a felnőtt korba lépve pedig előbb a klubedzőmet, Ökrös Istvánt említeném, akitől különösen sokat tanulhattam. Ráadásul ő inspirált arra is, hogy jelentkezzek a Testnevelési Főiskolára, ahova 1971-ben fel is vettek.”
– Ez egyben azt is jelentette, hogy amíg megszerezte a tanári diplomát, a TF csapatában kellett játszania.
„Másodvonalbeli játékom ellenére Faludi Mihály 1973-ban beválogatott és 21 alkalommal játszhattam is a legjobbak között. Egy izlandi játékossal volt szerencsétlen ütközést a jobb könyököm bánt – azután már csak a klubomban szerepeltem.”
– Megint átugrottunk néhány évet. A Dózsában mikor került először pályára?
„Régen nem volt ennyi korosztályos csapat. +A tehetségesebb fiatalok ott növekedtek a nagyok árnyékában. Én is ott ugrabugráltam, leginkább a beálló posztján „vetődgettem” befele. Egy alkalommal túl sok sérültjük volt a felnőtteknek és akkor szólt nekem dr. Földesi Béla, hogy jöjjek ki vasárnap a GÖCS (Debreceni Gördülőcsapágygyár) pályára, ahol történetesen a Ferencváros volt az ellenfelünk. Ez még az érettségit megelőzően történt, 1966-ban.”
– Meddig maradt a beálló posztján?
„Amíg meg nem nőttem. Ez az egyik nyáron olyan hirtelen változásként jelentkezett, amire senki nem gondolt. Az osztályban a tízedik voltam tavasszal, ősszel pedig az egyik legmagasabb. De nekem addig sem volt gondom, mivel Süvöltőssel együtt érkeztünk, vele pedig szempillantásokból is megértettük egymást. Az 1946-49 közötti évfolyamokból különösen tehetséges játékosok kerültek ki, így mi ahogy felkerültünk a felnőttek közé, onnan kezdve állandóan a 6-7. helyen végeztünk. Minden hazai meccsünket megnyertük, idegenben viszont ez csak véletlenül sikerülhetett, elsősorban a speciális játékvezetői felfogás miatt.”
– Mi hozta meg az a minőségi ugrást, amely révén a Dózsa mégis országos első tudott lenni?
„Ökrös Pistával még együtt is játszottunk, majd átvette a csapat edzéseit és hozott egy újfajta, modern szemléletet is magával. A Molnár Tibor-féle klubvezetés elismerte, hogy mi jók vagyunk, de szerintük kellett közénk hozni egy-két, komoly erősítést jelentő játékost. Így került hozzánk a Honvédból Varga István, a kitűnő átlövő és a villámlábú balszélső, Sárközi „Pocsolya” László is. A klub legnagyobb sikereiből én sajnos nem kaptam részt, mivel azokban az években a TF-csapatában kellett szerepelnem. Játékomról elárul valamennyit, hogy az NB I/B-ből is beválogatott Faludi Mihály.”
(MKSZ/JochaPress – folytatása következik)
