Béres Ernő: Iglói Náci bácsi egy zárkózott ember volt
Ha a régi idők nagy tanúit akarjuk megszólaltatni, bizony már erősen megritkult azon atléták száma, akik még saját tapasztalataik alapján tudnak beszámolni az ötvenes évek világraszóló magyar sikereiről. A kevés számú, hiteles tanuk egyike a csütörtökön 92. születésnapjához érkező Béres Ernő, aki tagja volt az 1956-ig felállított 37, magyar világrekord közül az elsőnek, a 4×1500 méteres síkfutó váltónak.
Béres Ernő (fotó: jochapress)
A Vasas SC egykori kiválósága a legjobb helyek egyikén lakik, hiszen a Margit híd budai hídfőjétől sétálva is elér edzéseinek színhelyére, a szigetre. Nem tévedés, Ernő bátyánk ugyanis hetente háromszor úszik, hetente háromszor pedig fut.
– Ideális helyszín a Margitsziget, ahol nyugodt közegben, jó levegőben tudok futni. Szükségesnek tartom elmondani, hogy ez a folyamatos edzésmunka legalább 10-15 évvel meghosszabbította az életemet, leggyakrabban még hetven évesnek sem érzem magamat.
– Ehhez azért egy jó feleségre is szükség van…
– Ez a legfőbb ajándék, amit Istentől kaptam, a feleségem, akivel immár 65 éve élünk boldog házasságban. Külön szerencsénk, hogy egyikünk sem beteges, a 87 éves feleségemnek máig nem fáj semmije. Talán ebben az is közre játszik, hogy annak idején ő is atletizált, távolugró volt.
– Béres Ernő atléta pályafutása 1936-ban kezdődött.
– Annak idején természetes volt, hogy majd mindenki több sportágat is kipróbált. Jómagam például szertornásztam, úsztam és vívtam is. Hetedikes gimnazista koromban, tehát 16-17 évesen például óriásköröztem a nyújtón.
– Torna ide, úszás oda, hamar kilyukadtunk az atlétikánál, s mindjárt az első világrekordra terelődött a szó.
– Ma is örömömre szolgál, hogy abban a 4×1500 méteres váltóban, 1953. október 23-án én futhattam másodikként. Az időnk pedig 15:16,6 perc volt, ami új világrekordot jelentett. A négyesben két-két Vasas-, illetve Honvéd atléta futott: Garay Sándor és én Pasarétről, Rózsavölgyi István és Iharos Sándor pedig a Tüzér utcából, a Budapesti Honvéd szakosztályának képviseletében. Külön érdekesség, hogy én voltam az utolsó, aki a később lebontott, Puskás Ferenc nevét felvett stadion rekortánján, mintegy záróakkordként, 400 métert futhattam.
– Ez a meglehetősen eredményes pályafutás hol kezdődött?
– Előbb a Váci Vasutasban futottam, majd a II. világháború befejeztét követően a Dunakeszi Magyarság atléta szakosztályának vonzásába kerültem. A világháború miatt az igazán kemény munkára csak 1946/47-ben nyílt lehetőségem.
– Az első edzőjére még emlékszik?
– Természetesen. Villási Károlynak hívták, de hamar elpártoltam tőle, ugyanis érzésem szerint nem követelt eleget! Már akkor is szerettem a természetben futni. Kedvenc útvonalam a következő volt: Dunakesziről indulva, Alag-lóversenypálya, Fót, Mogyoród és vissza. Ez tizenhat kilométer volt oda és tizenhat vissza.
– Mikor került a Testnevelési Főiskolára?
– 1948-ban. Kollégista lettem, ahol karnyújtásnyira volt egy kétszázas pályánk. Bácsalmási Péter tanár úr tudtával reggelente 6 és 7 óra között akár negyvenszer is megcsináltam a 200 vágta, 200 kocogásokat. Ennyi jutott edzésre, mert napközben a TF sokoldalú igényeinek kellett megfelelnem. Tornában például az európai hírű tornásznak, majd edzőnek, Sántha Lajosnak kellett bizonyítanunk.
– Hogyan nyert a mezei ob-n?
– Bácsalmási Péter bácsi 1950-ben a hat helyett a tizennégy kilométert javasolta. Bejött az ajánlat, első lettem s ezután 1951-ben és 1952-ben is megnyertem ugyanezen a távon a bajnokságot.
– Ezekért került ki a helsinki olimpiára?
– 1952-ben végeztem a TF-en, Helsinkihez pedig meg kellett nyernem a magyar bajnokságot 5000 méteren, miután ezerötszázon Garay Sanyi lehajrázott. Ezerötön egyébként már ott volt Iharos Sanyi is, de akkor még a vert mezőnyben végzett. A később felszínre kerültek közül a Rózsavölgyi Pista volt a legtehetségesebb. Ami pedig a Náci bácsit, Iglói(Ignácz) Mihályt illeti, ő nem is csinált titkot abból, hogy nem akárkivel foglalkozik. Csak a gyors futókat szerette. Ezért is csináltatott az embereivel százszor 100 métert, hogy ha majd odakerülnek, tudjanak eredményesen hajrázni.
– Ellesett még valamit Náci bácsi módszereiről?
Iglói(Ignácz) Mihály
– Ő egy zárkózott ember volt, aki Iharos Sándort mindenki elé helyezett. Sanyinak mindig is „nyulaztak”, tehát felvezették a mezőnyt. 1953-ban Németh Imre, az akkori elnök és Nyírő György főtitkár szabályosan megrendelték a világcsúcsot, mondván: „avassuk fel a Népstadiont egy világrekorddal!” Akkoriban egyébként sokkal jobbak voltak az egyes istállók versenyzői között az emberi kapcsolatok. Jó szívvel segítettünk egymásnak, szakmai féltékenységnek még a nyoma sem volt közöttünk!
– Náci bácsinak érdekes mondásai is voltak, amelyek túlélték őt.
– Iglói amatőr edző volt, ő elsődlegesen az Árpád Gimnázium testnevelő tanáraként dolgozott. Neki megvolt az erkölcsi alapja ahhoz, hogy a fiainak ismételgesse: futásért nem jár pénz! Egy világcsúcsot követően például Iharos és társai egy-egy kiló csokoládét kértek éskaptak, máskor az ugyancsak elérhetetlen téliszalámi volt a jutalmuk. Ez a gárda egyébként 37 világrekordot futott annak idején…
– Hogyan tárgyalt Náci bácsi az embereivel?
– Nem volt egyáltalán barátságos valaki! Nála nem volt téli szünet sem, ami másoknak megadatott. A Honvéd ugyanis direkt Iglóinak építtetett a Népligetben egy százötven méter hosszú, fedett futófolyosót, amelynek talaját olajjal átitatott forgácsból alakították ki, ami nem fagyott meg. A futói pedig ott edzettek, százötven oda-százötven vissza távokon. Rózsavölgyi mellett a Tábori is ugyancsak fürge volt, Iharos viszont nem volt olyan jó hajrázó, de neki többet elnézett Iglói…
– Náci bácsi bizalmatlan ember hírében állt.
– Egy alkalommal például elküldte a fiait azzal, hogy fussatok egy laza kört, de a sziget északi részénél tegyetek bele harmincszor 150 méteres vágtákat, ám ők inkább a köveken ücsörögtek. Náci bácsi rájött a csalásra és irgalmatlanul letolta őket, a későbbiekben csak azt hitte el, amit a szeme láttára futottak. Neki soha nem volt edzésterve, mindig a napi alaphangulata szerint formálta a terhelést. Mivel Magyarország már akkoriban is a papírok birodalma volt, így Náci bácsit állandóan támadták a hiányzó tervekért.
– Hol edzettek együtt?
– Csak a tatai edzőtáborban láthattuk közelről, hogy is működik az Iglói-iskola? A legerősebb a csütörtöki napjuk volt. A mért idők alapján jelezte a sporthivatal felé, hogy írjanak ki hivatalos világcsúcs kísérletet a hétvégére. A hétközi kemény edzéseket követően szombaton és vasárnap nem érdekelte, ki hol van, és mit csinál. Csak azt követelte meg, hogy fiai hétfőn reggel hétkor megjelenjenek, és futásra készen legyenek!
– Helsinkiről, az olimpiai szerepléséről még nem esett szó.
– Három előfutam volt, mindháromból az első öt jutott tovább. Bejutottam a döntőbe, ahol rendkívül hullámzóan alakultak a dolgok. Hol első voltam, hol bezártak és az utolsó helyeken kellett küzdenem a kibontakozásért. Végül hetedikként értem célba és egyidejűleg 14:19,6 percet futva megjavítottam Kelen János 14:24,6 perces, korábbi rekordját. Ott ért egy nagy élmény, hiszen abszolút első számú példaképemnek, a kilencszeres olimpiai bajnok finn Paavo Nurminak már életében szobrot állítottak, engem pedig egyszerűen sokkolt, amikor e szobor alatt elhaladhattam.
– Elégedett azzal, amit elért?
– Igen a válaszom, hiszen amikor dönteni kellett, inkább megszereztem a testnevelő tanári diplomát. Ennek révén például huszonöt évig voltam a Kertészeti Egyetem testnevelési tanszékének vezetője. Tanítottam a Szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán is, közben hallgatók sokaságával kedveltettem meg a futást. Edzőként Szabóné Nagy Zsuzsa révén az 1964-es tokiói olimpián részese lehettem a 800 méteren elért 4. helyezésének. Azóta sincs hasonlóan eredményes futónőnk!
(jochapress / Jocha Károly)
