Berki Krisztián érmeket ígér kislányának
Ismét sorra nyeri a versenyeket, s a szerdán kezdődő Európa-bajnokság előtt is beígér egy érmet a kislányának.
A 32 éves Berki Krisztián interjúnkban elmondta, milyen érzésekkel nézte a tévé előtt a lólengés riói döntőjét, hogyan nyerte vissza a stabilitását, s hogy mióta érzi: öregszik. Az olimpiai bajnok tornásszal edzése után beszélgettünk.
– Most melyik gyakorlatát csiszolta? A világkupákon bemutatott 6,2-es kiinduló pontszámút, vagy az április 1-jei országos bajnokságon látott 6,5-eset?
– Hármat csináltam, kettőt a gyengébbikből, de egy 6,5-eset is sikerült végrehajtanom. A jövőben erre lesz inkább szükségem, de nagyrészt a 6,2-essel készülünk az Eb-re.
– Az erősebb alappontszámú gyakorlatnak része a Berki-orsó, amelyet tavaly ősszel neveztek el Önről?
– Nem, még nem. Azzal további egy tizedet tudnék nyerni, de csak az októberi világbajnokságra fogom tudni olyan szinten begyakorolni, hogy versenyképes legyen.
– Hatalmas dolog, hogy önről is elneveztek egy elemet, de nem biztos, hogy pontosan értjük, mi is az a Berki-orsó. A laikusoknak hogyan tudná leírni a mozdulatsort?
– Talán úgy, hogy míg Magyar Zoltán a róla elnevezett orsót a bőrön és haránt helyzetben csinálta, én ugyanezt Thomas-körökkel, vagyis repülőollókkal és a két kápán hajtom végre. Mindez azért nehéz, mert az óramutató járásával szemben mozgok, viszont azzal ellentétesen kell fordulnom 360 fokot. Ezt két körön belül kell megcsinálnom, tehát igazából két-három ezredmásodpercem van az egészre. Az a fő nehézsége, hogy teljesen ellentétes mozgás van benne, mint amit általában megszokott az ember a lovon. A Facebookra posztoltam egy lassított felvételt róla, annak alapján még könnyebben érthető.
Két doktor egymás mellett: Magyar Zoltán a világszabadalmakat kitaláló edzőjével, Vigh Lászlóval
– Gondolom, az április 19–23. közötti, kolozsvári Európa-bajnokság a legfontosabb a mostani időszakban.
– Igen, egy Eb-nek nagy rangja van, én is komolyan veszem, már csak azért is, mert a szomszédos országban rendezik, és nyilván lesznek magyar szurkolók. Az a fő célom, hogy a selejtezőben a 6,2-es gyakorlatomat jól bemutassam, a döntőben pedig meglátjuk, mire lesz szükség.
– Vagyis lehet, hogy az erősebb gyakorlatot veszik elő?
– Hogyha kell, akkor azt fogom megpróbálni. De nem a Berki-orsósat, hanem a sima, 6,5-eset.
– A „hogyha kell” alatt az éremszerzést értsük?
– Igen. Ha bejutok a döntőbe, látni fogjuk, ki milyen pontszámmal került oda, s ha az edzőmmel érezzük, hogy szükség van erre a különbségre a többiekhez képest, akkor meg kell próbálnunk az erősebb gyakorlatot.
– Hosszú út vezetett odáig, hogy újra éremesélyesként emlegethetjük egy világversenyen. Vállműtét, majd rehabilitáció következett, s közben kimaradt egy olimpia. Keserves időszak volt?
– Akadtak nehéz pillanatok, de úgy voltam vele, hogy ennek így kellett történnie, úgyhogy igazából egy percig sem keseregtem, ami elmúlt, az elmúlt. Már 2015 őszén, a Glasgow-i világbajnokságon kiderült, hogy nem lesz kvótám Rióba, de visszanézve egyértelmű, hogy a pekingi játékokról való lemaradásom sokkal fájóbb volt. 2015 márciusában műtöttek meg, a rehabilitáció jól sikerült, viszont a vb előtt másfél hónappal jött egy újabb sérülés, s ennek tudhatom be a tavalyi olimpia kihagyását. De 2016 januárjában edzésbe álltam, egész évben itt voltam a Tornacsarnokban, próbáltuk újra összerakni a gyakorlatomat, fölerősíteni a vállamat.
Edzőjével, Kovács Istvánnal tökéletes összhangban dolgoznak
– A rehabilitáció idején reggelente felkelve nem gyötörte, hogy az ágyban kell maradjon, és nem jöhet edzeni?
– Türelmes ember vagyok. Tudtam, hogy ha a rehabilitációt végigcsinálom, akkor a második fél évben lehet, hogy már versenyezhetek, s ez 2016 végén meg is történt. A napi szintű gyúrást sem azért alkalmazzuk, mert épp sérült vagyok, hanem hogy megelőzzek mikrosérüléseket, amelyek utána lehet, hogy csak egy hét múlva vagy még később, de akadályoznák a felkészülésemet. Tudatosodnia kell egy versenyzőben, hogy mit miért csinál, és mi a távlati cél.
– A riói olimpiát címvédőként csak otthonról követte. Nehezen élte meg?
– Nem volt könnyű, különösen a lólengés döntője. Pont akkor értem haza, leültem a tévé elé, a feleségem épp a kislányommal foglalkozott.
Miután vége lett, Marcsi elment mellettem, és rátette a vállamra a kezét, ami nekem mindent elárult.
A feleségem is érezte, hogy ott lett volna a helyem, de valamiért így kellett történnie. A magyar versenyzőktől és a szurkolóktól is rengeteg pozitív energiát kaptam, nagyon sokan mondták, hogy hiányoztam a lólengés döntőjéből. Ritka, hogy valakit ennyire egységesen szeressen a közönség, nagyon örülök, hogy sokan szimpatizálnak velem, és a szívügyüknek érzik, hogy nem voltam ott Rióban. Nyilván rossz érzés lemaradni egy olimpiáról, de többet lehettem a családommal abban az évben. Szóval nem ez volt életem legrosszabb pillanata, nem tragédiaként éltem meg, vannak ennél sokkal fájdalmasabb dolgok az életben.
Feleségére, Marcsira mindig számíthat
– És ne felejtsük, Ön olimpiai bajnok!
– Igen, talán ezért is volt könnyebb átélnem a Rióról való lemaradást a pekinginél. 2008-ban nem adatott meg, hogy ott legyek, de volt ahhoz türelmem, hogy kivárjam az én időmet, ami négy évvel később eljött, olimpiai bajnok lettem. Mindig azt mondom, hogy amit egyszer az élet elvesz, azt később visszaadja, s én úgy érzem, Londonban visszakaptam.
– No de ha ezen hasonlat mentén haladunk tovább…
– …akkor Tokióban ismét eljöhet az én időm, igen. Én is ebben bízom. De még az is nagyon messze van, hogy elmondhatom: itt a kvóta a zsebemben.
– Szerencsére megváltoztak a szabályok, s jobb helyzetbe kerültek a szerspecialisták.
– 2018 végén indul egy világkupa-sorozat, a nyolc verseny utáni első helyezett, illetve a 2019-es világbajnokság dobogósai kapnak kvótát. Annyiban kedvezőbb a rendszer, hogy nemcsak egy lehetőségem van. Ha végig tudom csinálni a világkupa-sorozatot, s úgy szerepelek, mint az elmúlt hetekben, akkor meglesz a kvalifikáció, de ha nem, még akkor is ott van a vb.
– Mint említette, a közelmúltban a jövő évi naptárban is szereplő három világkupa versenyen sikeresen tornázott, az eredmények biztatók: Bakuban ezüstérmet szerzett, Melbourne-ben és Dohában pedig győzött.
– Nagyon fontos nekem, hogy téthelyzetben is jól tudom végrehajtani a gyakorlataimat, magabiztossá tesz. Az edzéseken is megpróbálok kevés hibás fogással dolgozni, és ez tükröződik szerencsére a versenyeken is. Az országos bajnoksággal megvolt a tizedik olyan fellépésem, amikor stabilan tudtam hozni a formámat, nem estem le a lóról. És ez fontos az olimpiai kvalifikáció szempontjából is, mert nemcsak egy versenyen, hanem hétről hétre kell majd tudni jól teljesíteni.
– Ez a stabilitás megvolt már a tavaly őszi visszatéréskor is, amikor újra láthatta a közönség?
– Akkor egy picit olyan érzésem volt, mintha életemben először versenyeznék. Az izgalom befolyásolt, az elsőn, a magyar szerbajnokságon a leugrásnál le is estem. Kondihiány vagy technikai baki nem volt, de mentálisan még nem álltam készen, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy mindjárt vége, kiengedett az agyam és leestem. Újra meg kellett szoknom, hogy szólítanak, odaállok a szerhez, végigviszem a gyakorlatot… Nagyon szeretek versenyezni, pozitívan és nem teherként élem meg az ilyen szituációkat, hiszen nem azért gürizek hónapokig a tornateremben, hogy utána azon izguljak, mit szól a közönség, hanem azért, hogy amit megtanultam, meg tudjam mutatni, és ez szerencsére többségében sikerül is.
– Viszont sokszor távoli országokba kell utazzon, sokáig nélkülözve a családot: a feleségét és a kislányát.
– Na, ez a nehezebbik része. De tudom, hogy mit miért teszek. Óriási áldás, hogy tényleg azt csinálhatom napi szinten, és abból élhetek, amit szeretek. A családom támogat mindenben, viszont érzelmileg azért ez megrázza az embert. Kéthetes etapokat töltöttem távol, a vége felé éreztem a hiányukat.
Nem mondom, hogy ez befolyásolja a versenyzésemet, de többször elcsuklott a hangom, amikor Skype-on beszéltem velük.
Igazából azóta érzem, hogy öregszem, amióta Lia megvan. Januárban múlt hároméves, elmegyek két hétre, és már magasabbnak tűnik, vagy összetettebb mondatokban fejezi ki magát. Repül az idő. Sokszor kérdezi Marcsit, hogy apa hol van, ezek nehéz dolgok, de amikor itthon vagyok, akkor minden perc kárpótol.
– Van, hogy ide, a Tornacsarnokba is ellátogat, legalábbis egy Facebook-posztból, amelyen a magnéziumporos fehér tenyérrel mosolyog, ez derül ki.
– Sokszor bejön, s tudja, hogy csak úgy szabad felmászni a szerekre, ha „ziázik” előtte. Ahova tud, felmegy egyedül, s úgy nézem, megvan benne a lehetőség, de én csak annyit szeretnék első körben, hogy az alapokat kapja meg a tornától, aztán meglátjuk, hogy alakul. Mindenképpen szeretném, hogy sportoljon, mert ez elengedhetetlen az iskola mellett ahhoz, hogy jó közösségbe tartozzon, jó értékrenddel nőjön fel.
Kislánya otthonosan mozog a tornacsarnokban (Fotó: Facebook)
– Nehéz elválni tőle egy-egy verseny előtt?
– Melbourne-be, Dohába, Bakuba is úgy mentem el, hogy azt mondtam neki: apa most elutazik, kicsit sokat leszek távol, viszont megígérem, hogy hozok neked egy érmet. Próbálom ezt tartani, most már eggyel több nő van az életemben, akinek meg kell felelnem, ami óriási elvárás, de amikor hazajövök, erősen megölel, éreztetve, hogy hiányoztam.
– A kolozsvári Eb előtt is be fog ígérni egy érmet a kislányának?
– Be. Remélem, most is meg tudok tenni mindent azért, hogy sikerüljön.
(mno.hu / Radványi Benedek)
