Berzsenyi Mária: Elek Gyula és Török Bódog szuperemberek voltak!
Berzsenyi Mária félti a magyar női kézilabdázást a külföldiek beáramlásától. Fotók: JochaPress.hu
A kerek évfordulók mindig egy kis pluszt jelentenek. Különösen így van ez azokban az esetekben, amikor valakiről már régen hallottunk, akiről pedig jó lenne valamit tudni. Végül kapustársa, Bujdosó Ágota révén sikerült elérni a közelmúltban 70. születésnapját ünnepelt, egykori kitűnő hálóőrt.
– Ötven éve Pestújhelyen élek, ma is itt van a lakásom – árulta el a Ferencváros egykori válogatott kapuvédője, aki részvényese a sportág első olimpiai érmének, amely 1976-ban, Montrealban „született”, a Török Bódog által irányított magyar női kézilabda válogatott jóvoltából. – Ha már az érmek szóba kerültek, szerencsémre az 1975-ös kijevi, illetve az 1978-as csehszlovákiai világbajnokságon egyaránt harmadik helyen végzett válogatottnak is tagja lehettem.
Török Bódog és felesége, Editke
– Nem titkolja a korát, a hetven, maga mögött hagyott esztendőt. Vajon hány éves múltra tekinthet vissza a sportág iránti elkötelezettsége?
– A zuglói Telepes utcai általánosba jártam, ahonnan valóban csak macskaugrásnyira volt a Vörös Meteor (ma MTK) pályája. Oda jártunk át a testnevelési órákra, ahol rendszeresen atlétikai edzéseken vettünk részt. Jómagam a 400 és 800 méteres távokra hangoltam és ezeken versenyeztem is, egészen 18 éves koromig. Soha nem lettem volna kézilabdázó, ha nem futok össze Lengyel Gáborral, aki akkor éppen a Vörös Meteorban edzősködött.
Az egykori tanítvány találkozása Lengyel Gáborral
– Találkoztak és ez a találkozás sportágváltást eredményezett.
– A labda mindig is érdekelt, így gyakran nézegettem a kézisek edzéseit. Egy alkalommal edzés előtt beálltam a kapuba – attól kezdve Lengyel Gábor titokban külön edzéseket vezetett nekem. Így ment ez egészen az érettségig.
– Ez a jeles esemény 1965-ben történt, majd Ön főiskolás lett.
Elekné Riothermel Anna, a feledhetetlen „Potyi” rengeteg hasznos tanácsot adott Berzsenyi Máriának
– Szegedre kerültem földrajz-testnevelés szakos hallgatóként. Szegednek akkor NB I/B-s női együttese volt, ahol Kovács István adjunktus irányítása mellett védtem, de mellette továbbra is atletizáltam. Számos ajánlatom volt, én pedig a diplomázást követően a Ferencvárost választottam. Elek Gyula egész nyáron foglalkozott velem, de rengeteg hasznos tanácsot kaptam az akkori legjobb magyar kapustól, feleségétől, Rothermel Annától is. Közben tettem egy rövid kanyart az akkori élvonal egyik középcsapatához, a Goldbergerhez, ahol az ugyancsak kiváló edzőnél, Bencsik Ottónál szintén jó kezekben voltam.
A Goldbergerben, Bencsik Ottónál is jó kezekben volt
– A bronzérmet hozott montreali olimpiát követően visszatért a Fradiba.
Berzsenyi Mária szerint Elek Gyula egy „szuperember” volt
– Ez a csapat még jobb volt, mint az előző, ahonnan átmenetileg elmentem! Elek Gyula egy „szuperember” volt, de ugyanezt mondhatom a válogatott kapitányáról, Török Bogyi bácsiról is. A Fradiban az 1976-1979 közötti években voltunk a csúcson. Ekkor a kifogástalan csapatszellem volt a legfőbb erősségünk, kis túlzással akár ölni is tudtunk volna egymásért. Érdekesség, hogy az FTC-ben mindenkivel jó volt a kapcsolatom, de a két barátnőm – Bujdosó Ágota és Csíkné Horváth Klára – a Vasas játékosai közül verbuválódott. Velük mindmáig nagyon jóban vagyok.
Bujdosó Ágota az 1976-os olimpiai bronzérmes csapat fotójával
– 1980 fekete betűkkel íródott be az életrajzába.
– Keresztszalag szakadást szenvedtem, amelyből egyévnyi lábadozást követően kerültem ki. Igazándiból ekkor már vissza kellett volna vonulnom, mert a lábam nem lett az igazi. Ám a fiatal és tehetséges kapusunk, Fiedler Adrienn még nagyon rutintalan volt, elkelt mellette az én segítségem. Két-három év elteltével már végképp le akartam adni a szerelést, de ekkor ismét jött Lengyel Gábor, aki akkor történetesen a Budapesti Postást edzette és a segítségemet kérte. Onnan a Fradiba már edzőként mentem vissza és négy évig foglalkoztam a fiatalokkal.
– Egészen addig, amíg nem hívták felnőttekhez, az élvonalba?
– Csík Jánost váltottam a Borsodi Bányásznál, Miskolcon, ahol azonban ugyancsak kárászéletű volt az ottlétem, mivel a csapatnak túl nagy anyagi gondjai támadtak. Innen hamar lelépni kényszerültem, s ezzel elkezdődött az én országjárásom. Számos élvonalbeli klubnál megfordultam, így Kisvárdán, a KÖFÉM-nél Székesfehérváron, majd Makóra vitt az utam. Onnan ismét túl hamar kellett eljönnöm, mert hatalmas pénzhiánnyal találtam magamat szemben. 2006-ban sikerült nyugdíjba menekülnöm, s bár még 2-3 évig különféle ajánlatokkal bombáztak, utólag is nagyon örülök, hogy volt erőm mindegyik elől kitérnem.
– Ma, nyugdíjasként hogyan gondolkodik kedvenc sportágáról?
Pádár Ildikó tehetségét egy pillanat alatt meglátta
– Sokat kaptam a kézilabdázástól és sokat is adtam! Nagyon élveztem a fiatalokkal való foglalkozást! A sok, kedves tanítvány (Farkas Andrea, Szarka Éva, Fiedler Adrienn és Erika, Kántor Anikó és még sokan mások) közül külön is kiemelném Pádár Ildikót. Amikor megláttam, azonnal mondtam a menedzserünknek, hogy ez a lány kell nekem! Azt is megmondtam neki, hogy nálam az ifiben baloldali átlövőt fogsz játszani, de egy jó beállót nevelek belőled. Azt hiszem, ezt a tervemet elég jól sikerült megvalósítanom!?
– Amióta visszavonult, milyen a kapcsolata a kézilabdázással?
– Két vonalon zajlanak a dolgaim. Egyrészt a régiekkel való kapcsolattartásban, amit nagyon fontosnak tartok. Mondhatni napi kontaktusban vagyok azzal a 14-15 játékossal, akikkel pályafutásom során legtöbbet voltam együtt. A sportágunk eseményeit kiemelten figyelem. Ki merem jelenteni: féltem a magyar női kézilabdázást, elsősorban a félig képzetlenül beáramló külföldiek miatt. No és az utóbbi évek spanyol imádatát is kissé eltúlzottnak tartom. Kicsit sajnálom is a magyar edzőket, akik háttérbe vannak szorítva, de ugyanez a helyzet a fiatal, magyar játékosokkal is. A másik vonal a privát életem, amely jól kiegészíti a kézilabdás elkötelezettségemet. Lakóhelyemen, a XV. kerületben ugyanis két civil szervezetnek is aktív tagja vagyok.
(MKSZ / JochaPress.hu)
