Bevásárlások helyett borzongós boldogságot!
Borzongok a boldogságtól. Baji Balázs mosolyog talpig magyar zászlóban és értelmes, kerek mondatokat mond meglepetés- bronzérméről. Majd jön Márton Anita (fotó: Getty Images) nemzeti színekbe öltözve. Jó lesz jóban lenni vele, mert nagyon erős és olyan aranyos (ezüstös). Ő is szépen, szerényen és egyidejűleg büszkén fogalmaz.
Jönnek a „régi” emlékek. A vizes VB, az úszók, a pólósok, az önfeledten ünneplő ezrek a helyszínen és a milliók a tv előtt. Hallottam, hogy az amerikai magyarok vigyázzállásban éneklik a Himnuszt a tv előtt, túl az óperencián.
Még hosszú Katinka szája is mozgott, láttam örömmel. Édesapja csapattársa az ifjúsági válogatottban élete nagy élményeként emlegette az Eb-selejtező előtti Himnusz-éneklést, Józsi bácsi soproni szertárában. Bizony-bizony benne vagyunk az aranyakban, mert Hosszú Puska kiváló kosaras volt.
A 80-as években 3500 zalaegerszegi szurkoló ünnepelte Rajmon Viktor kosaras ifi játékost és szerény személyemet, mert egy rangadón be mertem állítani és ő nagyszerűen helyt állt. Néhány éve hat, 16 év körüli két méteres fiúnak tartottam egyéni edzést. Különböző klubokból jöttek. Az egyik Bencze János Európa-bajnok unokája, a másik a BSE-vel és a válogatottal is sikeres Kósa Emmi fia. Tehetséges, növésben lévő magas gyerekek voltak. Néhány év múlva hiába kerestem a nevüket az összeállításokban. Hónapokig üldögéltek a cserepadon. Megunták, abbahagyták. Fejlődésük senkinek, még a saját (esetleg magyar) edzőiknek sem volt fontos.
Nagyon nagy erő a nemzeti érzés, a lokálpatriotizmus. Minden egészséges lelkületű ember tartozni akar valahova. Ne hagyjuk kárba veszni ezt az erőt! Ráadásul a zsoldosokkal sem lehet háborút nyerni, de még csatát sem nagyon.
Nem szeretném, ha szeretett sportágam a labdarúgók példáját követné, ahol régen fehér holló volt egy Fenyvesi Máté vagy egy Koch Robi, akik felsőfokú tanulmányaik folytatása mellett döntöttek. Vállalom a véleményemet: össze lehet egyeztetni a tanulmányokat a magas szintű sportolással. Ami viszont feltétlenül szükséges: a pályán kell lenni, játszani kell. és percről percre haladva, klasszissá érni. Más szavakkal, taoistaként: az úton végig kell menni!
Az írásom elején felsorolt példák, plusz még hozzáteszem a tavalyi foci-sikert, egységbe tömörítették a nemzetet. Mindenki büszke lehetett magyarságára és még a lélegeztetőkészüléket követelők hangja is elhalkult.
Külön kellene választani a cirkuszt, a l’art pur l’art látványt és a nemzetnevelő sportolást. Régebbi írásaimban hivatkoztam már Klebelsberg Kunóra, most is ezt teszem: …én nem ilyen lovat akartam – mondaná. Mikor a kosárlabda bajnoki döntőnkön nyolc afroamerikai néz egymással farkasszemet, nem nevetséges ez valahol? Milyen célja van? Hova vezet ez? Érdemes volna a politikának is foglalkoznia ezzel. Olyan határozottan szembe tudunk menni a tespedt és dekadens nyugattal más alkalmakkor most meg majmoljuk a rossz példájukat. Ha cirkusz kell a népnek (panem et circenses), miért nem vagyunk képesek megelégedni a Fővárosi Nagycirkusz produkcióival?
Értelmetlennek tartom a vásárlási versenyt is, aminek gyönyörű példáját adta egy fiatal, talán szépreményű edző, aki odáig züllött, hogy a Nemzeti Sport szalagcímében világgá kürtölte: egy jó külföldi irányítót kellene venni!
Jó vásárlást kívánok neki! Mi, edzők pedig gondolkozzunk el. Talán másképpen is lehet!
(ifj. Gyímesi János)