Bonyhádi Klára: nem tetszik, hogy szinte minden a pénzről szól!

Kapusok dolgában mindig jól állt a magyar női kézilabdázás. Elég csak az utóbbi négy-öt évtized legjobbjai közül – a teljesség igénye nélkül – felemlíteni néhányat. Például az 1965-ös, NSZK-ban megrendezett világbajnokságon győztes magyar válogatott két kitűnőséggel is rendelkezett Rothermel Anna és Guricsné Pásztor Erzsébet személyében.

A sort hosszan folytathatnánk. Mindenképpen ide kívánkozik Bujdosó Ágota, Berzsenyi Mária, Őriné Győrvári Györgyi, Rácz Mariann és még számos kiválóság neve, akik közül ez alkalommal a régen megszűnt Építők SC kapusával, Bonyhádi Klárával sikerült hosszabban elbeszélgetni. „Bonya” jelenleg Ürömön él, pályafutása viszont az ország délkeleti csücskében, Orosházán kezdődött.

– Nincs titok, 1955-ben születtem és ott is tettem meg az első lépéseket a komolyabb kézilabdázás felé – emlékezett az egykori hálóőr. – A helyi MEDOSZ-ban kezdtem az 1965/66-os tanévben, miután már a vívással is kacérkodtam egy ideje. Szokolai Sándornak köszönhetem, hogy megkedveltem ezt a sportágat, ahol az első időkben még átlövőként játszogattam. Életem akkor vett fordulatot, amikor Békéscsabára kerültem és a Közgazdasági Technikum tanulója lettem.

– A Viharsarok fővárosa mindenképpen minőségi előrelépést kínált…
– Akkor még csak NB II-es volt a helyi csapat, de már ott játszottak a később az élvonalban is jól csengő nevű játékosok. Így Komáromi Irén, Tobakné Pasek Magdolna vagy Bozó Éva, akit inkább már Csulikné néven ismert meg a publikum. Érdekesség, hogy az edzőnk Machalek István volt, aki a megyei hírlap sportrovatát is vezette egy személyben.

– Az NB I-ben 1973-tól 1990-ig védett, miközben közel járt a százszoros válogatottsághoz. Ez idő alatt jó néhány edző keze alatt is megfordult.
– Érdekes névsort lehet összeállítani belőlük, az tény. Bár kapitányként nem volt sikeres Lele Mihály (1978-80 között ült a válogatott kispadján, miután Török Bódog 23 év után visszavonult), én viszont sokat köszönhetek neki! 1973-ban komoly leckéket vettem tőle és ő tanított meg igazán védeni. „Maradj állva” – ez volt a leggyakrabban hangoztatott intelme és azt is sulykolta, hogy lehetőleg tartsam magam közelében a labdát. Megfordultam a Híradótechnika együttesében is, ott Molnár Gusztáv volt az edzőnk. A legtöbb időt az Építőkben töltöttem, ahol 1978 és 1990 között álltam a kapuban. Ennyi idő alatt természetesen több mesterünk is volt. Hikádé Istvánnal és Németh Andrással emberileg és szakmailag is jó volt a kapcsolatom. A későbbi szövetségi kapitányt, Laurencz Lászlót szakmailag mindig is elismertem, neki viszont voltak furcsa emberi megnyilvánulásai is. Márpedig ami engem illet, szerintem az igazán jó edző az, aki emberileg közel tud kerülni a társasághoz. Ha ugyanis sikerül megszereznie a rábízottak bizalmát, akkor azok akár a tűzbe is mennek érte!

– Ön többek között az 1980-as, moszkvai olimpián is ott volt, ahol az akkor csalódást jelentő, negyedik hellyel kellett beérnie válogatottunknak.
– Az elért helyezéssel sokan meg voltak elégedve. Ami engem illet, leginkább az maradt meg bennem, hogy mindenféle ígéret ellenére tíz évre volt szükség ahhoz, hogy megvásárolhassak egy lakást. Egyébként az 1982-es, budapesti világbajnokság minden szempontból sokkal jobban sikerült, hiszen itt a válogatott ezüstérmet szerzett. Én ebben az együttesben is helyet kaptam, s ez utólag is mindenképpen jó érzéssel tölt el.

– Miután az Építőkke1 1989-ben és 1990-ben bajnokságot nyertek,még abban az évben befejezte az élvonalban, de nem vonult vissza.
– Levezetésnek nagyon jót tett az a belgiumi kirándulás, amely három évig tartott és ahol munka mellett védtem a szerény színvonalat képviselő belga bajnokságban. Ez anyagilag egyáltalán nem volt egy nagy kaland, de így volt jól, ahogy történt.

– Hazatérve dolgozni kezdett, de a kézilabdázással mindmáig kapcsolatban maradt.
– Ami a munkát illeti, több nagykereskedelmi vállalatnál is dolgoztam, az utóbbi években pedig házgondnoki teendőket láttam el. Kézilabdában először beálltam az akkor Budapest XVII. kerületében játszó, NB II-es TT Bau kapujába. Később a „Lesz vigasz” nevet viselt, már visszavonult játékosokra épült csapattal négyszer nyertük meg a Masters Eb-n a korosztályos vetélkedést. Miután többen kiszálltunk, a maradék mindmáig Viktória néven játszadozik.

– Mennyire figyeli a magyar kézilabdázást?
– Csak módjával. Nekem ugyanis nem tetszik, hogy hovatovább minden csak a pénzről szól. A régiek közül viszont elég sokakkal fenntartom a baráti kapcsolatokat. Így Bényei Zsófival, Farkas Zsuzsával, Minárovicsnéval, Helembai Gabival, Horváth Edinával és Fiedler Erikával is jóban vagyok.

– És a többi sportág jobban leköti az érdeklődését?
– Az úszás és a kajak-kenu előtt le a kalappal, nekik szívből drukkolok és örülök is a sok, jó eredménynek. A magyar fociról viszont nem sok jót mondhatok, a menedzserekről annál inkább van miről beszélnem. Nagyon ügyes emberek azok, akik nemzetközi mércével mérve ugyancsak középszerű játékosokat így el tudnak adni, mint például Dzsudzsák Balázst. Vörösbaranyi József valamit nagyon tud, ezt el kell ismernem. Egyébként ha már szóba jött a labdarúgás, nekem elsősorban az angol bajnoki meccsek tetszenek, amelyek ugyan nem jelentik a minőség csúcsát, de az a küzdőképesség és az a futómennyiség, amit azok a játékosok felmutatnak, mindazzal nekem rettenetesen imponálnak.

– A közelmúltban sikerült nyugdíjba mennie. Mivel telnek a napjai?
– Erről nem túl szívesen beszélek, mert amíg ez megtörtént, megjártam a hadak útját. Nem kevesebb, mint három évig szórakoztak velem, amíg végre sikerült megállapítaniuk a szolgálati éveim számát. Nagy kutyabarát vagyok, öt állandó kedvencem van, de a csapat mindig bővül egy-két vendégjátékossal. Van, amikor valaki elutazik és arra az időre beadja hozzám a négylábúját, de van olyan is, amikor elhagyott kutyát fogadok be, amíg sikerül új gazdit találni neki. Egyébként pedig jövök-megyek. Gyakran megfordulok a Ferencvárosban, a Siketek csarnokában, ahol megnézem a veteránok mérkőzéseit. Ott szórakozom a legjobban.

(jochapress / Jocha Károly)