Búcsú Buzánszky Jenőtől az utolsó interjúval

Buzánszky Jenő 1925 május 4-én született Dombóváron. Január 11-én örökre elment (Fotók: jochapress.hu)

Ismét gyászolunk, elment az Aranycsapat utolsó tagja, Buzánszky Jenő is. E sorok elkövetője ugyan nem tartozott a legbelső baráti köréhez, de azért megvolt közöttünk a jó kapcsolat. Számos alkalommal beszélgethettem hosszabban is a dorogiak Dombóvárról indult büszkeségével, aki soha nem keresett kifogásokat! Mindig szívesen szakított időt, ha megkerestem. Mint ahogyan egész életét is ez a szolgálatkészség jellemezte. Igyekezett minden meghívásnak eleget tenni, minden jótékonysági akcióban részt venni.

Buzánszky Jenő tényleg egy „nagyszívű” ember volt. A jochapress.hu a vele készült utolsó, a londoni olimpiát követő utolsó interjújával vesz tőle fájdalmas búcsút.

Amikor a magyar labdarúgás még közöttünk élő nagyjainak egyikéhez, Buzánszky Jenőhöz készültem Dorogra, keresztülfutott rajtam egy régi dokumentumfilm címe: ”Nagy idők nagy tanúi”. Hát, ami azt illeti, ez a meghatározás maximálisan illik rá, akinek megadatott, hogy ott lehetett a legnagyobbak között. Labdarúgásban ugyanis sem azelőtt, sem az óta nem volt olyan válogatottja Magyarországnak, mint az a bizonyos „Aranycsapat”, amelyben neki megkérdőjelezhetetlen helye volt a formálódástól, azaz 1950-től egészen az együttes 1956-os széteséséig.

– Ritka karrier volt az enyém – szögezte le a házigazda. – Én ugyanis vidéken kezdtem, ott folytattam és ott is fejeztem be. Dombóváron tettem meg az első lépéseket, közben ott is érettségiztem, majd a helyi vasutasból egyéves pécsi kitérővel (PVSK) kerültem 1947-ben Dorogra, az akkori Tárna csapatába. Dorogon 13 év alatt 274 élvonalbeli mérkőzésen szerepelhettem, de ami ennél sokkal fontosabb: ebből a kis vidéki klubból kerültem be a nemzeti tizenegybe. A válogatottban az első lehetőséget 1950. november 12-én, Bulgáriában Kaptam. Visszafelé Sebes Gusztáv behívott a hálófülkéjébe. Közölte, nagyon elégedett a játékommal, s ha minden így marad, kijuthatok az 1952-es, helsinki olimpiára. Magamban nagyon komoly fogadalmat tettem, hogy ezért a lehetőségért mindent megteszek. Máig is büszke vagyok rá, hogy egyetlen vidékiként, ráadásul civilként végül eljutottam a finn fővárosba.

A magyar labdarúgó-válogatott ugyan már 1950-től veretlen volt, de ezt az európai futballpiacon még nem igazán jegyezték. Mivel a sajtó hatalma akkoriban még csak Hegyeshalomig terjedt, így kölcsönösen nagy volt a tudatlanság, ki hol tart.

– 1952 májusában komoly fordulóponthoz érkezett a Moszkvában szerepelt gárda. Akkor még a rendkívül technikás Börzsey János volt a centerhalf, ám Guszti bácsi elhatározta, hogy leghátulra kell egy valóban kemény ember, aki rendet tud teremteni a kapu előterében. Ez a játékos Lóránt Gyula volt. Sebes akkoriban döntött végérvényesen Bozsik József és a hasonlóan nagy játékos, Kovács Imre között is. Maradt Bozsik, mellé került Zakariás József, aki sokkal inkább értett a védekezéshez, mint Kovács. Sakknyelven szólva, ez nagyon komoly tisztáldozat volt, de meg kellett lépni. Akkoriban került előtérbe Hidegkuti Nándi szerepeltetése is a korábban biztos pontnak számított Palotás Péter helyén.

Buzánszky Jenő Puskás Ferenc társaságában     

Ezek voltak azok az átalakítások, amelyek végeztével a csapat megkezdhette szereplését Helsinkiben, az olimpiai labdarúgó-tornán.

– A nyitómeccsünkön Románia ellen nem játszhattam sérülés miatt, ott Dalnoki Jenő volt a jobbhátvéd – emlékezett. – Talán ez volt a legnehezebb meccsünk (2-1), amelyet érdekes módon az a szovjet Latisev vezetett, aki 1962-ben a chilei VB-n a csehszlovákok ellen nem adta meg Tichy gólvonalon túlra jutott lövését…A régi, nagy rivális Olaszország ellen simán nyertünk (3-0), pedig előzőleg 26 éven át nem sikerült ellenük győzni. A törökökkel szembeni könnyed átmozgatás  (7-1) után az 1948-as, londoni olimpia bajnoka, Svédország is alapos leckét kapott (6-0). Az olaszok kapitánya, Vittorio Pozzo a lefújás után azt mondta, ezt a meccset élete végéig szívesen nézte volna.

A másik elődöntőben a jugoszlávok 3-1-re verték az NSZK-t…

– Bizony a jugoszlávoknak is akkor volt a legjobb a csapatuk, ráadásul két, különböző politikai nézeteket képviselő ország játékosai csaptak össze a döntőben, ahol csak a sportbeli tudás számított. A nagyon nagy csata során Puskás először hibázott tizenegyest, méghozzá 0-0-nál. Más kérdés, hogy a második félidőben rúgott egy olyan gólt, amelyet ma is oktatni lehet. Ellenfelünk is többször egyenlíthetett volna, végül Czibor a 88. percben biztosította be a győzelmünket (2-0). Ma is állítom, egy olimpián felállni a dobogó tetejére, ez minden sportember legnagyobb vágya, egyben legnagyobb ünnepe is.

A válogatottban 49 szereplést számoló Buzánszky Jenő nevetve mesélte, hogy ők még extra ajándékban is részesültek. Az olimpia előtt Amerikában megrendezett világszépe versenyen ugyanis egy finn lány lett az első. Hazaérkezése után felajánlották neki, hogy egy olimpiai győztesnek ő adhatja át az aranyérmet. A szépség a labdarúgást választotta, így a magyarok mindannyian kaptak egy-egy puszit is a világszépétől az aranyérmek mellé.

– Otaniemiben, az olimpiai faluban kivételesen baráti volt a hangulat. Még az edzésen is bíztattuk a csehszlovák „lokomotívot”, Emil Zatopeket, de arra is volt példa, hogy a szovjet diszkoszvetőnőnek, Nyina Dumbadzének az egyik edzésén én dobáltam vissza a diszkoszait. Amikor pedig megnyertük Magyarországnak a sorrendben tizennegyedik aranyérmet, egy emberként mentünk drukkolni Papp Lacinak. hogy neki is sikerüljön nyernie. Onnan pedig meg sem álltunk a pólósokig…  Állítom, az olimpiát jellemző hangulat semmihez nem volt hasonlítható.

Az olimpiai győzelem „részvényese” külön hangsúlyozta, ezt a véleményét akkor is fenntartaná, ha Magyarország megnyeri az 1954-es, svájci világbajnokságot.

– Ott, Helsinkiben figyelt fel a világ labdarúgása először Magyarországra, miként a későbbi „Évszázad mérkőzése” gondolata is ott merült fel először az angolok részéről. Természetesen az ajánlatról itthon, a legmagasabb körökben konzultáltak. Amikor azután 1953 nyarán, a római olimpiai stadion avatóján 3-0-ra sikerült győznünk a házigazdák ellen, a hivatalos magyar választ is megadták: jöhetett november 25-én, Londonban, a Wembley-stadionban az Anglia-Magyarország összecsapás. Meggyőződésem, hogy az ott elért 6-3 révén nagyobb lett az ázsiónk, mintha megnyertük volna 1954-ben a világbajnokságot. Ez az eredmény, az otthon 90 éve veretlen angolok 6-3 arányú legyőzése repítette Magyarországot a labdarúgó világ tetejére.

Természetesen szóba került 1954, a svájci Vb eseménysorozata is. Buzánszky váltig állítja: az első, 8-3-as magyar győzelmet hozott, németek elleni meccsen Werner Liebrich mindent elkövetett azért, hogy Puskást „semlegesítse”. Ez csak harmadik nekifutásra sikerült neki, amit követően „Öcsi” két találkozón nem is léphetett pályára. Ráadásul ez két, rendkívül nehéz ütközet volt: előbb Brazília, majd Uruguay ellen sikerült ugyan 4-2-re végezni, ám utóbbi alkalommal csak 2×15 perces hosszabbítás árán. Márpedig sportágtörténeti tény, hogy az a csapat, amelynek előzőleg többet kellett a pályán töltenie a győzelemhez, az a fináléban rendre alulmaradt. Ezt a sort – sajnos – a magyarok is erősítették.

– Az élet persze nem állt meg sem 1953-ban, sem pedig 1954-ben. A legszomorúbb az egészben, hogy az 1952-es, olimpiai győztes válogatottunkból már csak ketten – Grosics Gyula és jómagam – élünk. Bizonyára szerencsés alkat is vagyok, de próbálok is tenni a kondícióm megtartása érdekében. Ha itthon vagyok Dorogon, mindenhova csak gyalog megyek.

A két dorogi élt legtovább z Aranycsapatból. Buzánszky Jenő mellett Grosics Gyula     

A jó kondícióra szüksége is van az egykori jobbhátvédnek. Rendkívül zsúfolt programot bonyolít le, szinte az év tizenkét hónapjában.

– Persze hogy érdekel a magyar foci sorsa is – váltott át magától az egyik „örökzöld” kérdésre. – Már 1964-ben felmerült, hogy javítani kell az utánpótlás-nevelés hatékonyságát, pedig akkor a felnőtteknél még volt foci. A döntő az, hogy ki oktatja a gyerekeknek a foci ábécéjét, a nyolc legfontosabb alapelemet. A mi időnkben a legjobb edzők mind korábbi élvonalbeli játékosok voltak. Lakat Károly, Kalmár Jenő, Sós Károly, Kléber Gábor és a többiek edzői kvalitásaihoz ma sem fér kétség. Beszélünk az utánpótlás-nevelés fontosságáról, ami tény. Az viszont nem igaz, hogy egy játékos 20-22 éves kora után már nem képes újat tanulni. Kellő akaraterővel és szorgalommal sok minden bepótolható, még felnőtt korban is. Nekem egyébként Puskás Öcsi a száz százalék, s hiába szerepelnek esetleg a maiak közül többen többször a válogatottban, mint a mi időnk legjobbjai, ez nem jelent semmit, ha az európai elittől tisztes távolságra vagyunk.

Buzánszky Jenő minden esetre abban az egészen más színvonalú magyar labdarúgásban 49 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt. Vallja, sokat adott azért, hogy bekerülhessen a magyar labdarúgó-válogatottba és benne is tudjon hat éven át maradni. Viszont még többet kapott, s a társadalmi elismertségen keresztül mind a mai napig kap is. Meggyőződéssel állítja, hogy akiket csak a pénz érdekel sportpályafutásuk során, azoknak sivár a későbbi életük. Bevallottan nagyon szép öregségében a sportélményeinek igen komoly része van.

– Öt napot kinn tölthettem 2012-ben Londonban, az olimpián, ami hatalmas élményt jelentett számomra. A felejthetetlen hangulatnál még fontosabbnak tartom, hogy milyen örömet okoztak ott, kinn is a magyarok a jó szereplésükkel. Ugyanezt tapasztaltam, amikor hazajöttem.  Óriási szolgálatot tettek fiaink és lányaink ezzel a kiugróan jó szerepléssel az önbecsülésünknek és az ország általános hangulatának. Remélem, ez a folyamat tovább tart a következő években is.