Búcsú Csatári Józseftől – az egyik interjújával
Érdekes ember volt az életének 78. évében elment Csatári József, aki Igen kemény életet hagyott maga mögött. A Vágóhídon a legkeményebb munkát végezte sportpályafutása előtt, majd visszavonulása után is, még hosszú éveken keresztül. Nem volt könnyű a közelébe kerülni. Akit viszont elfogadott, azzal mindig hangulatos beszélgetéseket folytatott. Jómagam is a szerencsések közé tartoztam. Ezért is éreztem kötelességemnek, hogy az alábbi írással igyekezzek az Olvasókkal jobban megismertetni a kétszeres olimpiai bronzérmes birkózót.
Csatári József 1972 óta élt családjával Budapesten, a II. kerületi Orló utca egyik társasházában, ahová annak idején klubja, a Budapesti Honvéd szolgálati lakásába kijelölés útján került.
A visszavonulását követően jóhiszemű, jogcím nélküli lakóvá átminősült erős ember később nagy nehezen, de csak megvehette az 54 négyzetméteres lakást, ahol három leánygyermeket nevelt. Abszolút családcentrikus valaki volt, akivel az unokákról jobban lehet beszélgetni, mint a számára mégis csak világhírnevet hozott, egykori sportpályafutásáról.
– A birkózás ma már csak emlékek sora – jelentette ki nagyon határozottan Csatári, akit sportberkekben annak idején leginkább a „Susi” becenévvel illettek, s úgy is szólítottak. – A három lányom is itt nőtt fel, közülük az egyik a tizenkilenc éves fiával ma is itt lakik. Azt nem mondom, hogy nem lehetne egy kicsit nagyobb is az otthonunk, de így is jól megférünk. Az unokám kajakozik az Építők Sportiskolában, a Margitszigeten, de számára első a tanulás: kitűnő volt tavaly, a Toldi Gimnáziumba jár, s meteorológusnak készül.
– A sport láthatóan ma is komoly szerepet játszik az életében. Annak idején hogy kezdődött?
– A foci volt a mindenem, s valószínűleg soha nem váltok sportágat, ha nem kényszerülök rá. Ám tizennégy évesen már negyvenhetes volt a lábam, ekkora focicsukát pedig még véletlenül sem lehetett találni a boltokban. Ekkor elkezdtem járni a Ferencváros atlétáinak edzéseire, de onnan hamar elpártoltam, mivel súlylökő szerettem volna lenni, de még egy hónap múlva is csak állandóan futtattak.
– Egy rövid ideig kézilabdázott is.
– Igen, de ott is hamar le kellett adnom a szerelésemet, mert idő közben már ötvenesre nőtt a lábam, s ekkora cipőt bizony csak az akkori NDK-ból lehetett hozatni. Ma sokkal jobb a helyzet, hiszen több olyan üzletet is ismerek, ahol garantáltan tudok valamit venni a lábamra.
– Lassan csak kilyukadunk sikerei sportágához, a birkózáshoz.
– Rákosszentmihályon laktam, onnan jártam a Vágóhídra, ahol hentes tanuló voltam. Minden reggel negyed négykor keltem, mert a kötelező hat órai kezdés helyett én már szerettem mindig félhatkor ott lenni. Másodéves inasként már 95 kilós voltam, amikor egy társam hívott, menjek el vele edzésre, a Kinizsi Húsosba. A sorsom ezzel meg is pecsételődött. Az első hónapokban a nálam vékonyabbak is rendre eldobáltak, de fél év múlva átvettem az irányítást. A serdülők Budapest bajnoksága volt az első versenyem 1959-ben, de ott még háromból csak harmadik lettem. 1962-ben viszont már a felnőtt válogatott keretbe is behívtak edzőpartnernek.
– Ekkor még csak tizenkilenc éves volt, mégsem akart lefogyni a 97 kilósok közé, hanem inkább a nehézsúlyban próbálkozott. Pedig ott a későbbi kétszeres olimpiai bajnok, a 31 éves korában tragikus hirtelenséggel eltávozott Kozma István abszolút egyeduralkodónak számított!
Kozma István (j) és felfedező-edzője, Keresztes Lajos. Fotó: Farkas József
– Én erről a kétméteres, száznegyven kilós emberről csak jókat tudok mondani. Amilyen nagyra nőtt, akkora szíve volt, s rendkívül érzékeny, finom lelke. Éveken át hetente hétszer edzettünk együtt, de mindig nagyon vigyázott rám. Az akkori kemény gyakorlásokon tanultakat azután a későbbiekben jócskán kamatoztattam.
– 1963-ban, alig húszévesen már a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott.
– Akkor éppen az 1952-es olimpia egyik bajnoka, Szilvásy Miklós volt a legjobbak edzője. Ő üzent a Húsos első emberén, Mángó Andoron keresztül, hogy a csepeli idénynyitón el kell indulnom 97 kilóban. Miután sokak döbbenetére mindenkit legyőztem, máris csomagolhattam, mert Bukarestben a tíz nemzet versenye következett. Még abban az évben, a svédországi Hälsinborgban megrendezett vb-n átestem a tűzkeresztségen: a huszonöt induló között elért hatodik helyemmel nem okoztam csalódást.
Kiss Ferenc (b), Polyák Imre, Varga János. Fotó: jochapress
– Az igazán kiemelkedő eredményekre azért még várnia kellett.
– Többet is, mint amennyit muszáj lett volna. Az 1964-es, tokiói olimpiára ugyanis már nekem kellett volna utaznom, a formaruhát is rám szabták, de egy kis „suskus” után, néhány nappal az indulás előtt eldöntötték, hogy inkább Kiss Ferenc üljön a repülőre. A mellőzésem is rádöbbentett: túl kis klubban versenyzek ahhoz, hogy az ilyen döntéseknél bárki is megvédjen a szövetségi csatározásoknál. Ezért 1965-ben szabadfogásra váltottam és a Budapesti Honvédhoz igazoltam. Ott az 1936-os, berlini olimpia bajnokából lett jó szemű mester, Kárpáti Karcsi bácsi oktatott, akinek nagyon sokat köszönhetek, és ezt mindig és mindenhol el is mondom.
– 1965-től azután minden évben ott volt a világ- és Európa-bajnokságokon. Az első, igazán nagy sikerét 1968-ban, a mexikóvárosi olimpián érte el.
– Szabadfogásban a 97 kilósok között én lettem a bronzérmes. Négy évvel később, Münchenben a 100 kilós kategóriában ismét harmadikként végeztem, s közben bejött két világbajnoki ezüstérem is. A Honvéd birkózójaként tizenkilenc egyéni- és huszonegy csapatbajnoki címet gyűjtöttem az 1975-ben volt visszavonulásomig. Nagyon erős csapatunk volt mindkét fogásnemben: a mi versenyzőnk volt az 1968-ban, Mexikóvárosban olimpiai bajnok Varga János, a Münchenben (1972) olimpiai bronzérmes Klinga László, de később nálunk kötött ki az 1980-ban, Moszkvában aranyérmet szerzett Kocsis Ferenc is.
Barátjával, az ugyancsak olimpiai bronzérmes Klinga Lászlóval (fotó: jochapress)
– Melyek voltak a legsikeresebb fogásai a birkózószőnyegen?
– Szabadfogásban elsősorban lábkirúgásokkal operáltam, kötöttben pedig a levitel majd a karfelszedés volt az erősségem. A legnehezebb meccsem az 1970-es, edmontoni világbajnokságon, kötöttfogásban a 175 kilós amerikai Taylor elleni volt. Ezt a pasit elhajítani, bizony nem volt könnyű mulatság.
– Visszavonulását követően hogyan sikerült beilleszkednie a civil életbe?
– Mivel közben elvégeztem a vendéglátóipari technikumot, így megbíztak a Honvéd margitszigeti klubházának vezetésével. Három év elteltével visszahúzott a szívem a Vágóhídra, s onnan is mentem kényszerből, fiatalon, 1985-ben rokkantnyugdíjba.
Az elmaradhatatlan lángossal. Fotó: jochapress
– A családi kötelezettségei mellett mivel tölti legszívesebben az idejét?
– A hagyományos és a skandináv keresztrejtvények egyaránt rendszeresen terítéken vannak. A focimeccseket minden mennyiségben megnézem, de a kilencéves kis unokám meccseire is rendszeresen kijárok. A tévé bőséges sportkínálatból a síugrás, a biatlon, a bowling, az ökölvívás és a még keményebb K1 ugyanúgy leköt, mint a nagy teniszversenyek közvetítései. Ám a piacolás nélkül nem lenne teljes a napom. A feleségemmel minden reggel elsétálunk a Fény utcába, ahol a vásárlások mellett mindig sort kerítek egy lángosra, amihez két kisfröcss is jár. Ha ez megvolt, akkor indulhattunk haza, az Orló utcába.
(jochapress / Jocha Károly)
