Bujdosó Imre 400 ezer nettóért már csomagolna is
Az 1988-as, szöuli olimpián aranyérmes magyar férfi kardívó válogatott egyik tagjáról, Bujdosó Imréről meglehetős keveset lehet hallani. Ennek elsődleges oka az, hogy a sportberkekben változatlan népszerűségnek örvendő „Bujdi” 1994 óta Németországban él. A Magyar Edzők Társasága (MET) edzői pályafutásáról, a koronavírus ottani hatásáról, az olimpia elhalasztásáról és további terveiről érdeklődött.
Bujdosó Imre a londoni olimpián. Fotó: JochaPress
– Hogyan lett edző, mindig is az akart lenni?
– Még véletlenül sem – vágta rá a leghatározottabban a jelenleg Dormagenben élő és dolgozó Bujdi. – Hogy egyáltalán belevágtam a TF-en a nappali szakedző képzésbe, az szinte kizárólag nevelő edzőmnek, Tolnay Kornélnak köszönhető. Ő noszogatott, majd az első diploma megszerzését követően a menedzserképző szakot is elvégeztem. A véletlenek összejátszása révén végül mégis edző lettem és mondhatom, nem bántam meg.
– Melyek a legfőbb tapasztalatai erről a nem kívánt szakterületről?
– Egy-egy olimpiai arany-(1988), illetve ezüstérem (1992) után eredetileg az 1996-os olimpiát is célba vettem. 1994-ben a bonni világkupán kaptam elég váratlanul az ajánlatot: jöjjek Koblenzbe, két tartomány (Rheinland-Pfalz és Saarland) sportközpontjába, az onnan hazatérőben volt Pákai Béla helyére, ahol 1960 óta mindig magyar mester állt alkalmazásban. Belevágtam, az első évben semmi segítséget nem kaptam, s bizony nem volt könnyű a helyzetem. Ám akkor és azóta is úgy kezelem a dolgokat, hogy egy folytonos tanulmányúton vagyok, ahol minél többet szeretnék magamba szívni, abban is bízva, hogy egyszer majd a magyar vívósportban hasznosíthatom az ismereteimet. A legfontosabbnak pedig azt tartom, hogy dolgozni mindenhol keményen kell, s annak előbb-utóbb meg is lesz az eredménye. Ha ugyanis nincs eredmény, akkor közölték volna: el lehet menni. Persze kell a technikai és taktikai tudás is, aminek elsajátítására alkalmasnak kell lenni és olyan mesterekre is szükség van, akik ezeket a tulajdonságokat maximálisan ki is fejlesztik a jelöltben.
– Kiknek tartozik egykori mesterei közül ezért köszönettel?
– Tolnay Kornél volt a nevelőedzőm, aki elsődlegesen tőrt oktatott, de mivel én nem voltam hajlandó tőrözni, ezért kénytelen volt kardvívást oktatni. Utána több, már akkor nyugdíjas mesterem volt: Kevei János, Hatz József, Polgár József és Lator György. Mindegyiküktől sokat tanultam, majd 1980-tól Batizi Sándornál teljesedett ki a tudásom. A kimondottan kis egyesületben, a BSE-ben vívtam, ahol a Puskin utcai pincében rendszeresen több edzőtől is vehettem leckéket, ezért is lehettem sokoldalú.
– 1994-től 2018-ig dolgozott Koblenzben. Közben soha nem hívták haza?
– Az évezred elején volt egy komolyabbnak tűnt „nekibuzdulás” azzal, hogy hazahozzák a külföldön is eredményes magyar mestereket. Kulcsár Győző, Somodi Lajos, Tábor Sándor, Szlovenszki Lajos és jómagam voltunk a jelöltek, de végül csak Győző került haza 2001-ben az olaszországi Vercelliből. Ráadásul ő sem központi szervezésben, hanem Móna Pista egyéni akciójának eredményeként, aki Győzőt a Honvéd számára nyerte meg.
– Ön pedig dolgozott tovább, egészen 2018 végéig.
– Ekkor egy komolyabb átszervezés történt a német sportéletben, amelynek során megszüntették azt a lehetőséget, amely szerint korábban államilag finanszírozott edzők dolgozhattak egyesületekben is. Miközben megint felszínesen szóbajött, hogy hazajövök, közben a dormageni olimpiai központból is ajánlatot kaptam, s oda költöztem. A Német Vívó Szövetségben a kadet korosztályért én felelek. Ráadásul a kardvívásért felnőtt szinten felelős Szabó Vilmos felkért, másodedzőjeként támogassam a német válogatott olimpiai felkészítését.
– Második éve tevékenykedik új feladatköreiben, ahol most minden a feje tetejére állt a koronavírus betörése miatt.
– Negyedik hete önkéntes, egyben kötelező karanténban vagyok, de ez egyetlen percnyi tétlenséggel nem jár együtt. Elsődlegesen húsz tanítványt kell mozgásban tartanom, s további harminc fiatal áttételesen hozzám tartozik. Edzésterveket kell írnom természetesen németül, képanyagokat kell válogatnom és küldözgetnem, rendszeresen videokonferenciákon kell részt vennem, hetente kétszer hét edző egymással szakmai témákról konzultál. Május 3-ig egyértelműen tartják a zárlatot, s majd onnan kezdve tervezik lépésről lépésre feloldani a karantént és rendkívüli szabályok közepette elkezdeni a konkrét edzéseket.
– A tokiói olimpia elhalasztásának ténye feltehetően a német vívóknál sem aratott osztatlan sikert.
– Ennek a változtatásnak a lélektanát én már 1984-ből, a Los Angeles-i „önkéntes” lemondásból ismerem. Amint akkor, úgy most is számosan lesznek, akik ezt a döntést tragédiaként élik meg, hiszen pályafutásuk végén még egy évet már nem tudnak a korábbi szinten edzeni és versenyezni. És az utóbbi napokban még komorabb hangokat is lehet hallani 2021-gyel kapcsolatosan.
– Ön persze 61 évesen továbbra is teszi a dolgát, hiszen a nyugdíj még messze van. A magyarországi munkavégzés lehetősége változatlanul foglalkoztatja?
– Azt hiszem, bőven lenne mit átadnom az otthoni vívóknak. Akik azt hiszik, hogy Németországban kolbászból van a kerítés, nagyot tévednek, jöjjenek ki. Igen kemény munkával jutottam el az elismertek közé és kapok tisztes fizetést. Ám sokkal kevesebbért is eljönnék, mert a szívem mindig is Magyarországért dobogott. Garantált 400 ezer nettó forintért már csomagolnék is és nem érdekelne, hogy mások mennyivel kapnak többet!
(jochapress / Jocha Károly)
