Csak az lesz olimpiai bajnok, aki megérdemli
Kucsera Gábor félresiklott pályafutása mindenkinek intő példa. Éppen tíz évvel ezelőtt ígéretesen, egyből világbajnoki címmel debütált a nemzetközi mezőnyben, ám útközben valahol eltévesztette a célt, a kajakoskarriernél többre vágyott. S amennyit adott neki az ismertség, a celebvilág, a hirtelen jött jólét, annyit el is vett tőle, a kokainhasználaton ért és eltiltás előtt álló versenyző olimpiai bajnok már aligha lesz.
Novák Miklós írása a Napi Gazdaságban
Korábbi versenytársa és barátja, a háromszoros olimpiai bajnok Kammerer Zoltán véleménye azért is autentikus a kínos ügyben, mert a Magyar Kajak-kenu Szövetség (MKKSZ) elnökségének is a tagja. Eme minőségében nem akarja a szőnyeg alá söpörni az esetet – a drog bizony a sportvilágban is felütötte a fejét –, ám amondó, hosszú távon csakis az MKKSZ nyílt törekvése célravezető.
„Kucsi fiam” – Kammerer Zoltán anno csak így emlegette Kucsera Gábort. Ez a bizalmas megszólítás sokat elárult kettejük kapcsolatáról. Nemcsak a vízen eveztek egy hajóban, szereztek világbajnoki érmeket, köztük aranyat is, a parton is barátok voltak. Sülve-főve együtt lehetett őket látni, akár azt is mondhatnánk, Kucsera Kammerer farvízén haladva tört be az ismertség kapuján.
Ám nem érte be a sikeres sportolónak dukáló általános szereppel. Többre vágyott, ami azonban a sportpályafutásában visszaütött. A nyilvánosság előtt 2010-től – amikor peremember lett a válogatottban, majd ki is szorult belőle – vált egyértelművé, hogy megtört a 2005-ben és 2006-ban világbajnok kajakos karrierje. Kammerer szerint már korábban jelentkeztek a gondok.
– Kucsi alapvetően szeretnivaló, bohém fickó, ám túl sok szerepnek, túl sok embernek akart egyszerre megfelelni. Egy idő után mindig történt vele valami – vágott bele társa a múltidézésbe. – 2007-ben kezdődtek a gondok. A nyár elején előbb autóbaleset, az Európa-bajnokságon aztán olyan rosszul lett, hogy kórházban kötött ki, végül december 23-án, a karácsony előtti utolsó edzésen a bokája fordult ki, s szalagszakadást szenvedett. Így 2008-ban az olimpiai felkészülésünk már eleve nem volt zökkenőmentes. Mindezek tetejébe a csoportunk felduzzadt lányokkal (Kovács Katalinnal, Kozák Danutával és Szabó Gabriellával – a szerk.), Kucsera így, velem együtt az edzők presztízsharcának is valahol az áldozata lett. Belehajszolták, hogy egyesben is versenyezzen, sőt az Európa-bajnokságon négyesben is indultunk, miközben az olimpiára párosban készültünk. A pekingi kudarc érezhetően a kedvét szegte, évről évre esett vissza a teljesítménye. Majd amikor 2013-ban az újrakezdés reményében átjött Fábiánné Rozsnyói Katalin csoportjába, a következő tavasszal Abu-Dzabiba, a vízi alapozásra csak az utolsó hétre futott be, mert indulás előtt eltört a csuklója. Ez így összességében túl sok, amit nem lehet a véletlen számlájára írni. Nem akarok álszent lenni, nem állítom, hogy én aszkéta vagyok, de többnyire tudtam, hol a határ, mi az a kilengés, ami a számomra legfontosabbat, a kajakozást nem veszélyezteti. Próbáltam őt is ebbe az irányba terelgetni, a köztünk meglévő korkülönbség okán nemcsak versenytársa és barátja, hanem példaképe is lehettem volna, ám amikor nógattam, azt felelte: „Nem tudok úgy élni, mint te.” Nekem a mai napig a fülemben csengenek a nevelőedzőm, a tehetségét bizonyos szempontból szintén eltékozló Nieberl László, „Stuci” szavai: csak az lesz olimpiai bajnok, aki megérdemli. Ezt is továbbadtam Kucsinak, ám egy szép napon ezt ő már úgy idézte: „Te úgyis megmondtad, hogy nem érdemlem meg az olimpiai aranyat.” Sajnálom, én örülnék a legjobban, ha a legjobb magyar kajakos lenne, hiszen újra evezhetnénk egy hajóban, de valahol sorsszerű, ami vele történt.
