Csárli bácsi honosította meg a footballt Magyarországon
Csapatkép 1909-ből. Fotó: fortepan.hu
Az 1896. november elsejére, a pékerdei pályára – nagyjából az új Hidegkuti Nándor Stadion helyén – kiírt sportágtörténeti meccsre a szervező, Löwenrosen Károly, „Csárli bácsi” tízkrajcáros jegyeket árusított, s bár a sűrű hóesés nehezítette a dolgát, legnagyobb meglepetésére mégis mintegy háromszáz néző gyűlt össze az összecsapásra.
Ch. Gáll András írása a Magyar Időkből
Bár 120 évvel ezelőtt még híre se volt a globális felmelegedésnek, azért az akkori farkasordító hidegekhez, zimankós telekhez szokott pesti polgárokat is meglepte, hogy egy hónappal a meteorológiai tél beköszönte előtt leesett a hó, jó 25 centi. 1896. november elsejét írtuk. Valóságos hópaplan borította a Pékerdőt – nagyjából a nemrégiben átadott új Hidegkuti Nándor Stadion helyén –, ami alaposan keresztülhúzta bizonyos Löwenrosen Károly, a bennfenteseknek csak Charly, terveit. Az Angliában élő – más források szerint amerikás – vállalkozó és sportember, akit már akkoriban is „Csárli bácsinak” szólítottak, jóllehet még csak 28 éves volt, fejébe vette, hogy meghonosítja hazánkban a szigetországban már évtizedek óta nagy népszerűségnek örvendő „footballt”. Löwenrosen egyes források szerint a Tottenhamnek is tagja volt, de nem is ez a lényeg: 1895-ben hazatért a tengerentúlról, és hozott magával két futball-labdát. Aztán belépett a MÁV-hoz mintaasztalosnak, csatlakozott a Törekvés dalárdához, annak tagjaiból verbuvált két futballcsapatot, s három hónapon át gyakorolt velük, mielőtt megrendezte volna az első magyarországi futballmeccset.
Addigra persze a két labda elkopott, ezért rendelt egy harmadikat Angliából, amelyet előrelátó módon összepiszkíttatott, festékbe mártatott cinkostársával, a feladóval, nehogy a vámosok felismerjék a játékszert. Ám ez sem segített, s bár a fináncoknak fogalmuk sem volt, hogy mit vámolnak el, az akkori időkben horribilisnek számító 11 forintos illetéket vetettek ki a sporteszközre. A zsugori Löwenrosen – aki később Lányira magyarosított – nem is fizette ki az összeget, ehelyett sporttársai körében gyűjtést indított, s csak miután összejött a summa, váltotta ki a bőrgolyóbist a vámraktárból.
A november elsejére, a pékerdei pályára kiírt sportágtörténeti meccsre Löwenrosen tízkrajcáros jegyeket árusított, s bár a sűrű hóesés nehezítette a dolgát, legnagyobb meglepetésére mégis mintegy háromszáz néző gyűlt össze az összecsapásra, s az angol–német–magyar keveréknyelven kommunikáló fő szervező/vállalkozó egy csapásra tehetős embernek érezhette magát. Amúgy az összecsapást tessék szó szerint érteni: a várva várt mérkőzés mindössze húsz percig tartott, mert addigra három bokatörés „csúszott be”, s még az első félidőben lefújták a találkozót.
Ahogy Szegedi Péter írja A magyar labdarúgás születése című könyvében, korabeli tudósításokat idézve: „A matadorok bekecsben és csizmában jelentek meg, és senki sem akart levetkőzni, mondván, hogy a móka úgysem fog sokáig tartani. Így is történt. Felálltak a küzdő felek, akik közül egyedül Charly, valamint Winkler bácsi [a későbbi válogatott MTK-játékosok, Winkler II Róbert és Winkler József édesapja – A szerző] volt előírásosan öltözve. Egy perc múlva csak úgy szédült az Angliából idekerült jószág, különösen Winkler bácsi rúgott bele nagyokat jól vasalt csizmájával. Csakhamar vad iramban folyt a küzdelem a kiszámíthatatlan mozgású labdáért, és tíz perc sem telt el, már három súlyos sebesült maradt porondon.”
A visszaemlékezésekből nem derül ki egyértelműen, hogy a küzdő felek pontosan meddig rugdosták egymást a „pékerdei csataként” elhíresült derbin, az eredményről is csak annyit tudni Gerhard Lajos későbbi MLSZ-igazgató pikírt megjegyzéséből, hogy „3:0-ra győzött a Rókus-kórház” – ott kezelték ugyanis a lábukat tört vasutasokat. Gerhard szerint a súlyosan sérült játékosok feleségei „bosszút esküdtek Charly, az »amerikai bolond« ellen, aki hetekig nem mert hazamenni a Hungária-úti kolóniában lévő lakására”.
A korabeli krónikák még a három bokatörött szerencsétlen nevét is feljegyezték: László, Hajós és Schaffhauser. Hajós az a Hajós volt, az Alfréd – született Guttmann Arnold –, az akkor már kétszeres olimpiai bajnok gyorsúszó, illetve gyakorlatilag valamennyi, akkor művelt sportággal megismerkedő 18 éves polihisztor. (Hajós és Löwenrosen kutya-macska barátságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy az olimpiai bajnok feljelentette a mintaasztalost, amiért az Angliában, a Norwich játékosaként elfogadott egy aranyórát, amivel megszűnt amatőrnek lenni; úgy vélte, egy önérzetes amatőrnek vissza kellett volna utasítania az ajándékot. Löwenrosent később felmentették a professzionalizmus vádja alól.) Hajós egyébként nem volt ijedős ember, azt is feljegyezték, hogy 1903-ban a tribünön kétszer pofon ütötte a nála negyven kilóval súlyosabb Weisz Richárdot, az öt évvel későbbi londoni olimpia nehézsúlyú birkózóbajnokát.
A pofozkodó Hajós memóriájában 1955-re, amikor – néhány hónappal halála előtt – megírta visszaemlékezéseit Így lettem olimpiai bajnok címmel, már kissé elcsúsztak az események és a dátumok. Az önéletrajzi munkában ugyanis így idézi fel a szerinte első magyarországi futballmeccset, amely a fentiekkel szemben nem november elsején, hanem ugyanazon év december 18-án zajlott le: „…abba a szerencsés helyzetbe jutottam, hogy ott lehettem a magyar labdarúgás úttörői között, és a labdarúgás magyarországi meghonosításából és fejlesztéséből öt éven keresztül, mint aktív labdarúgó vehettem ki a részemet.
A labdarúgás magyarországi meghonosítása – ha közvetve is – Stobbe Ferenc nevéhez fűződik. […] a svájci származású, de Budapesten működő építésznek, Ray Dezsőnek munkatársa volt, akinek a fia, Ray Ferenc a zürichi műegyetemen tanult. A fiatal Ray 1896 telén meglátogatta szüleit, s egy futball-labdát hozott magával, hogy a téli szünet alatt is gyakorolhassa legkedvesebb sportját.
A főképpen tisztviselőkből, diákokból, kisiparosokból álló Budapesti Torna Club (BTC) tagjai esténként, munka után az egyesületi helyiségben s a tágas teremben szorgalmasan gyakoroltak. Tornászok, birkózók, ökölvívók fegyelmezetten és szorgalmasan végezték az előírt gyakorlatokat. Egyszerre csak megjelent a tornaterem ajtajában Stobbe Ferenc fiatal barátjával, aki se szó, se beszéd – minden előzetes bejelentés nélkül – egy futball-labdát hajított közéjük. Egyszerre felbomlott a fegyelem, a rend, mindenki azon igyekezett, hogy magának kaparintsa meg a labdát. Közben a labda a földre került, s ekkor ösztönösen lábukkal adták tovább a játszók. Így született meg 1896. december 18-án este a magyar labdarúgás. Az új játék pillanatok alatt népszerűvé vált.”
Olyannyira, hogy 1897. május 9-én ismét lejátszották az első magyarországi futballmeccset! Nem hibbant meg e sorok írója, csakhogy ami eddig történt, az nem volt hivatalos! Ez, a május 9-i derbi azonban az volt, s a hivatalosságot csak erősíti, hogy a BTC két csapatának az összeállítását is feljegyezték. Kék-fehérek: Sajó Béla – Klebersberg, Bauer – Pesky Vilmos, Harsády, Iszer – Ray, Guttmann, Kokas, Gillemot, Szűcs. Piros-fehérek: Weisz J. – Punny, Paletta – Coray, Gabona, Sturza K. – Stobbe, Lindner E., Sturza Hugó, Malaky J., Papp. (Sajó Béla helyére az utolsó pillanatban bizonyos Réty Menotti került be…)
Mintha csak Moldova börtönválogatottjának névsorát olvasnánk: Tirnauer – Ásó, Kapa – Jascsák, Steinitz, Podhola – Sipőcz, Kohn Géza, Halász, Vadász, Madarász.
Az égiek itt sem voltak kegyesek a küzdőkhöz, szakadt az eső, a mintegy száz néző bőrig ázott a Millenárison. A mérkőzést a kékek 5-0-ra megnyerték.
Nem sokat kellett várni az első nemzetközi mérkőzésre. 1897. október 31-én, ugyancsak a Millenárison – amelynek vadonatúj, fedett lelátója akkor már 1400 nézőt fogadott be! – a Budapesti Torna Club a Vienna Cricket and Football Club jobbára bécsi angolokból verbuvált csapatát látta vendégül. A „mieink” – azért az idézőjel, mert bár Ashton Tamás állt a kapunkban és Yolland Artúr játszott jobbösszekötőt, valójában Thomas Ashton és Arthur Yolland volt a két villámigazolással honosított ánglius neve – meglepően derekasan helytálltak, s csak 2-0-ra maradtak alul a jóval rutinosabb és a sportág rejtelmeiben előrébb tartó bécsi angolokkal szemben.
A kor fura viszonyaira jellemző, hogy valaki egyszerre két klubnak is a tagja lehetett. Így történt, hogy Hajós 1897 novemberében Gillemot Ferenccel megalakította az MFC-t, vagyis a Műegyetemi Football Clubot, a későbbi MAFC jogelődjét. Egymás után jöttek létre az egyesületek a századfordulón, s hamarosan – 1898. február 6-án – megrendezték az első honi klubközi mérkőzést, amelyen a BTC második csapata állt ki a műegyetemistákkal, és bizony 5-0-ra alulmaradt. A győztes csapatban felfedezhetjük Pobuda Tivadar, a későbbi sportfotós nevét, aki apjával, a még nála is legendásabb Pobuda Alfréddal együtt vált fogalommá…
Innen már nem volt megállás. 1901. január 19-én megalakult a Magyar Labdarúgók Szövetsége, majd ugyanazon év április 4-én a magyar válogatott lejátszotta első mérkőzését. A Stobbe Ferenc szövetségi kapitány vezette nemzeti együttes 4-0-s vereséget szenvedett a Richmond FC-től. A rá következő évben megvolt az első hivatalos, nemzetek közötti összecsapás is, Bécsben 5-0-s vereség Ausztriától. Ekkor már Gillemot volt a szövetségi kapitány, az állandóságot az ezúttal balösszekötőt játszó Hajós jelentette.
(Magyar Idők)
