Csík János 70 éves!
Csík János annak idején, a válogatott kispadján. Fotó: JochaPress.hu
Aligha mondok újat azzal, hogy Csík János a magyar kézilabdázás legsikeresebb edzőinek egyike. Nála sokkal szerényebb kaliberű szakemberek rendszeresen „forgolódnak” a médiában, legyen az írott sajtó vagy éppen televíziós beszélhetés. Amikor december 20-án esedékes 70. születésnapja küszöbére érve megkerestem, csodálkozva kérdezett vissza: kinek lehetek én még fontos? Szerényen éldegélek, megvannak a napi dolgaim és nem tudok elszakadni a kézilabdától.
Hát többek között ezért is kerestem meg a kerek jubileumhoz érkezett mesteredzőt, aki jelenleg az egykor sokkal szebb napokat is megért Vasas SC női kézilabda csapatával „bíbelődik” a második vonalban. Eltökélt szándéka ugyanis, hogy addig nem hagyja abba az edzősködést, amíg az angyalföldi piros-kékeket nem vezeti vissza az őket megillető helyre, az N I-be. Beszélgetésünket egyébként Orosházáig visszakanyarodva kezdtük el, s másfél óráig abba sem hagytuk.
– Ott születtem és az általános iskolába is ott jártam, ahol a sajnos, már eltávozott Farkas István személyében kiváló testnevelőhöz kerültem. Nagyon jó alapokat kaptam, miközben szinte minden, elérhető sportágba belekóstolhattam. Ezt az ismerkedéssorozatot folytattam Szegeden, a Textilipari Technikum kollégista tanulójaként. Megint szerencsém volt, hiszen Zsedényi Istvánné testnevelő tanárnőnk nagy lelkesedéssel foglalkozott velünk. Az is tény, hogy akkoriban Szegeden is rendkívül erős iskolai bajnokságok zajlottak az ott akkor működött tizenhárom középiskola csapatainak részvételével. Ott azért már a jobb kézisek közé tartoztam, de azért annyira nem voltam jó, hogy kiemelten kezeljenek.
– A fordulatot a Testnevelési Főiskolára történt felvétele hozta meg.
– A felvételin nem került szóba előzetesen, hogy én a kézilabdával kacérkodom. Ha egykori tanárom Kolos (Klein) Feri bácsi nem figyel oda rám, talán el is tűnök a mezőnyben. Ő azonban kihívott a tanévnyitón a többiek közül és néhány próbadobást követően kijelentette: te pedig kézilabdás leszel.
Csík János és Szabó István
– Ez 1965 őszén történt, a TF NB I-es csapata pedig a kiesés ellen küzdött – sikertelenül. Az 1966-os tavaszi-őszi bajnokság félidejében a felvételik révén komoly erősítések érkeztek Hunyadkürti János, Szlatényi Béla, Szabó „Patyi”István, Cséka Lajos, Pálmai József, Horváth József és mások személyében. Simán vissza is kerültünk az élvonalba, miközben jó kézilabdás alapokat kaptam a képzés során.
– A főiskolán eltöltött két esztendővel a háta mögött már a válogatottba is behívást kapott az akkori kapitánytól, Albrecht Miklóstól.
– Nagy öröm és megtiszteltetés volt ez számomra! Máig is jól emlékszem, Ózdon, a Kohász Kupát viselő nemzetközi tornán lehettem először tagja a nemzeti együttesnek. Egyébként ha nem csalnak a hivatalos statisztikák, akkor mindössze 36-szor lehettem válogatott, viszont ez idő alatt eljutottam az 1970-es világbajnokságra és az 1972-ben volt olimpiára is. A válogatottban ezzel be is fejeztem – egyébként pedig a TF-ről a Vasasba igazoltam, még 1969-ben, a diploma megszerzését követően.
– Miért éppen az angyalföldieket választotta?
– Az ok prózai: házasság előtt álltam és ott ígértek lakást. A csapat egyébként elég szerény volt, akkor konkrétan pedig az NB I-ben a kiesés ellen csatáztak. Hunyadkürtivel és Szlatényival harmadmagammal sikerült benntartanunk a Vasast az élvonalban, a következő évben pedig már harmadikként végeztük. Ami a lakástól függetlenül is érdekelt, az a fiatalokkal való foglalkozás lehetősége. „Hunyival” mindkettőnket alkalmaztak a klub sportiskolájában. Mivel mindketten inkább a fiúkkal szerettünk volna dolgozni, ezért végül pénzfeldobással döntöttük el a dolgot. Így kerültem a női vonalra. Emlékszem, a toborzásokat követően sem túl sokan, összesen tizennyolcan jöttek edzésre, de ebből a legelső csoportból is eljutottak ketten – Koczák Edit és Lantos Tünde – a felnőttek csapatáig.
– Miként lett a felnőttek edzője?
Sterbinszky „Amál” 1982-ben, vb-ezüstérmesként, Barna Ildikó és Rácz Mariann emelésével (Fotó: JochaPress.hu)
– Miután Fleck Ottó és a játékosok már három, egymást követő évben bajnokságot nyertek, valami törés bejött náluk. Hazai pályán elvesztették a legnagyobb rivális, a Veszprém elleni rangadót, így ősszel már ők számítottak esélyesebbnek. Ekkor vittek fel engem a felnőttekhez, ahol azután sikerrel debütáltam. A Veszprémmel szembeni visszavágót idegenben úgy nyertük meg, hogy a két legjobb játékosunk, Sterbinszky és Fleckné Babos Ágnes nem léphetett pályára. Végül miénk lett az aranyérem; a Vasassal pedig a későbbiek során megszakítás nélkül hétszer nyertem bajnokságot.
– Az 1982-es magyarországi világbajnokság bizonyára a legszebb emlékei közé tartozik?
– Érdekes összetételű csapatom volt a Vb-n. A játékosok egyik fele tapasztalt, rutinos hölgyekből állt, a másik fele pedig tehetséges, feltörekvő fiatalokból. A Szovjetunió már az utolsó fordulót megelőzően világbajnok lett, így a legendás Igor Turcsin megengedhette magának, hogy 1-2 játékosát pihentesse ellenünk. „Lefekvésről” azonban szó sem volt, hiszen csak hatalmas csatában tudtunk nyerni. Így a miénk lett az ezüstérem.
– A válogatottnál érthetően maradt, a Vasastól viszont megvált.
– Az újságírók visszatérően ezt a kettősséget firtatták, amit egy idő után meguntam és ezért távoztam Angyalföldről. Sajnos, a Los Angeles-i olimpia nekünk is „ugrott”, ráadásul 1985-ben, Oldenburgban, a B-világbajnokságon kellett ismét visszaküzdenünk magunkat az élmezőnybe. Mi játszottuk a döntőt az NDK-val, s végül másodikok lettünk a komplett A-világbajnoki erősségű mezőnyben.
– Az 1986-os, hollandiai A-vb-n viszont már nem Ön ült a kispadon.
– Egy ideig Barabás Zsolt volt a kapitány, majd máig is jó barátom, Szabó „Patyi” István kapott lehetőséget. Én azokban az években a –Borsodi Bányászt igyekeztem pallérozni, hogy azután két esztendő elteltével a Hypobankhoz váltsak. A második évet nem töltöttem ki, ugyanis hetekkel a BEK-döntő előtt felálltam és harag nélkül elköszöntem Gunnar Prokoptól, az akkor legjobb európai klubcsapat mindenes menedzserétől.
A zseniális Gunnar Prokop felesége halálát követően
– Ezt a döntést kevesen hozták volna meg Önön kívül, hiszen küszöbön állt a nagy győzelem, ami mindenféle jóval járt együtt.
– Prokop bizonyos szempontok alapján értékelve, egyszerűen fantasztikus volt. Akkoriban máshol elképzelhetetlen profi körülményeket biztosított. de ezzel párhuzamosan kielégíthetetlenül követelőzött is. Ha tíz góllal nyertünk, az volt a baja, miért nem tizenöt volt a különbség. Ha bajnokok lettünk, akkor a Hypo második gárdáját szerette volna látni a dobogó második fokán. És a sort számolatlanul folytathatnám tovább. Ami pedig a konkrét esetet illeti, két héttel a BEK-döntő előtt alapjaiban meg akarta változtatni a csapat addig már sikeresen kialakított és jól működő védekezési szisztémáját. Mivel mindketten kitartottunk a saját álláspontunk mellett, egy adott pillanatban felkeltem és egyetlen hangos szó nélkül elköszöntem tőle is, meg a játékosaimtól is.
– 1989 komoly fordulópontot jelentett az életében…
– Lehetőséget kaptam a férfi válogatottnál is, amelynek tagjai 1990-ben világbajnokságon szerepelhettek. Ezt az alkalmat természetesen igyekeztem megragadni és azóta is örülök, hogy a férfiakkal is foglalkozhattam. Amíg a lányok a munkában sokkal kitartóbbaknak bizonyultak, addig a fiúknál olyan váratlan megoldások is előkerültek, amire a lányoknál hiába vártam volna bármeddig is. Az 1990-es, csehszlovákiai Vb egyébként igen kellemes emlékként maradt meg bennem. És ez az összehatás még sokkal jobb lehetne, ha a későbbi világbajnok svédek nem bundáznak a románokkal – a mi kárunkra. Így a harmadik hely lehetősége elúszott, s végül meg kellett elégednünk a 6. pozícióval.
– A következő években Ön számos helyen megfordult. A HORT SE és az Elektromos SE férfi csapatai után visszatért a Vasasba, majd egy kuvaiti kirándulás után ismét a HORT SE következett. Ez a csapat azután a szezon közben feloszlott, Ön pedig a Spartacusnál folytathatta a tűzoltást.
– A Spartacusnak idén már 50 éve volt sportköri elnöke, Pazár Sándor „megagitált”, hogy a háromcsapatos osztályozó meccseire vállaljam el a „Szparit”. Az Esztergom és a Békéscsaba voltak a riválisaink, ketten maradhattunk NB I-esek. Bár az első edzésre sötét teremben kapus nélkül, hat hölgy várt, mégis belevágtam és benn is maradtunk, ami az előzmények és a körülmények ismeretében nem kis bravúrnak számított. Az eredmény tudatában Pazár úgy ünnepelt, akár Silvio Berlusconi…
– Hat évig egy budapesti főiskolán vezette a testnevelési tanszéket, majd 2007-ben nyugdíjba vonult. Az édes semmittevés azonban mindmáig széles ívben elkerüli.
– Már sokszor abba akartam hagyni, de mindig közbejött valami. Így kerültem például a másodvonalbeli Gyöngyösre, ahol fel is kerültünk. Átadtam a kispadot Rosta Pistának, de csak néhány hétig pihengettem, már jött az újabb kérő a Vác személyében. Velük is felmentünk a legjobbak közé. Onnan Egerbe kerültem szaktanácsadónak, amely munkakört nem szerettem. Erre megtettek edzőnek – egy év múlva ott is feljutottunk. Két éve a Vasashoz hívtak, s bár háromszor is hárítottam, a negyedik rábeszélés már sikeres volt. Markovits László klubelnök ugyanis a lelkiismeretemre apellált…
– A Vasas-nőkkel viszont – legalábbis első nekifutásra – nem tudott csodát csinálni.
– A visszalépők helyén idén nyáron is felkerülhettünk volna, de ez több okból végül nem jött össze. Jelenleg jobb gólkülönbségünkkel vezetjük a második vonalban a mezőnyt. Nagyon lelkes, zömében egyetemistákból álló együttesünknek reális esélye van a feljutásra, de azért a helyzet nem ennyire egyértelmű. Szívem szerint addig maradnék a Vasasban, amíg nem vezetem fel őket az élvonalba.
– Ön tényleg sok helyen dolgozott, szép sikerek sorát érte el, ráadásul azon kevesek egyike, akik a magyar férfi és női válogatottat is irányíthatták. Adódik a kérdés: miként látja a sportág hazai perspektíváit?
– Alapvetően pesszimista vagyok a férfiak és a nők vonatkozásában egyaránt.. Ami még inkább szomorúvá tesz: a következő években sem látom reális esélyét a számottevő előrelépésnek. Túl sok a külföldi a magyar első osztályú klubokban, s ezek kárára jobban kellene menedzselni a hazai fiatal tehetségeket. Jelenleg ugyanis kevés az olyan játékosunk, akik a nemzetközi élmezőnyben is helyt tudnának állni. Sokkal igényesebb utánpótlás nevelésre lenne szükség, az átlagnál többet ígérők esetében pedig sokkal több egyéni foglalkozást is be kellene iktatni.
