Csík János: „Nagyon meleg” meccsek elé néz a férfi válogatott

Shares
Csík János és Szabó István

Csík János és Szabó István

A legendás kézilabdázó és edző összesen 26 évet töltött el az angyalföldi klubnál. Ez alkalommal a később éveken át a férfi és női válogatottat is irányító Csík Jánossal sikerült hosszabban elbeszélgetni.

A Testnevelési Főiskola egykor sok sikert megért férfi kézilabda csapatának lehetett egy ilyen, szinte a magyar válogatottal felérő összeállítása is: Horváth – Szabó I., Harka, Szlatényi, Csík, Hunyadkürti, Pálmai. Nem is a felállási sorend a lényeg, hanem az, hogy ilyen, valóban válogatott szintű játékosok fordultak meg a TF csapatában, akik annak idején a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy amíg a főiskolára járnak, addig annak csapatát erősítik.

– Oly sok, visszhangos siker után már számos alkalommal lenyilatkozta, hogy vissza akar vonulni, elég volt. Ehhez képest most ismét a kispadot koptatja, ráadásul nem is az élvonalban, hanem az NB I/B-ben szereplő Vasas női együttesénél. Hányadszor tér vissza Angyalföldre és egyáltalán: miért vállalta ezt a nem feltétlenül hálás szerepet, az egykor világhírű piros-kékek jóval szerényebb képességű utódainak felkészítését?

 Csík János: „Olykor magam is elcsodálkozom önmagamon, hogy vajon miért vállaltam el ezt a felkérést, amikor tulajdonképpen már tényleg eleget dolgoztam a szakmában? Elvégre 1969 óta dolgozom, az idei év végén pedig betöltöm a 70. évemet. Tény, hogy a Vasas az én életemben a legfontosabb helyet foglalja el, hiszen ha jól számolom, nem kevesebb, mint huszonhat évet töltöttem el eddig a klubban játékosként majd edzőként. Márpedig ennyi időt, a rengeteg kötődést nem lehet csak úgy elfelejteni! Ennek ellenére, amikor megkerestek, hogy vállaljam el a csapatot. kétszer is nemmel válaszoltam. Amikor viszont harmadszor is kértek, már nem tudtam ellenállni, s megint feladtam a kellemesebb-kényelmesebb életről alkotott elképzeléseimet. Azzal érveltek, hogy ezt a csapatot megint fel lehet építeni és végül úgy gondoltam, meg kell próbálnom megfelelni a bizalomnak.”

– Ön elég hosszú játékos pályafutást mondhat a magáénak, miközben már az utolsó években belekóstolt az edzőségbe is. Mi volt a nehezebb a kétféle elfoglaltság közül?

Csík János: „Ez nem is lehet kérdés, hogy az edzősködés sokkal összetettebb, bonyolultabb valami, amelynek során az edző minden egyes játékosért és természetesen magáért a csapatért is felelősséggel tartozik.”

– Akkor kezdjük a könnyebbel! Hogyan lett Csík János éppen kézilabdázó?

Csík János: „Az általános iskolába Orosházán jártam. Volt egy nagyon lelkes testnevelő tanárnőnk, Zsedényi Istvánné – aki már kilencven fölött jár -, aki ugyan nem volt kézilabda szakember, viszont nagy lelkesedéssel szerettette meg velünk a sportágat. Rengeteget jelentett, hogy igyekezett minél több versenylehetőséget teremteni számunkra, és mindenhova el is utazott velünk. Azután Szegedre kerültem technikumba, ahol nagyon színvonalas, tizenkét részvevős, városi középiskolás bajnokságban edződtem. Bár az akkori szegedi élcsapat le akart igazolni, de mint kollégistát, nem engedtek. Az érettségit követően megint szó esett a szerződtetésemről, de mivel felvettek a TF-re, így Budapestre költöztem és ott folytattam.”

[Customads id=646335]

– Ezek az évek meghatározó erejűek voltak a későbbi pályafutására is.

Csík János: „Alapvetően megváltozott a helyzetem, hiszen amíg Szegeden én voltam az iskola messze legjobb játékosa, a TF-en viszont válogatott szintű társak közé kerültem, ahol ugyancsak igyekeznem kellett. Amit lehetett, megtettem, hiszen két évvel később már beválogatott Albrecht Miklós a nemzeti együttesbe. Fejlődésemet döntő módon felgyorsította az a kivételesen igényes szakmai munka, amelyben részem lehetett a labdajáték tanszék akkori vezetője, Kolos Feri bácsi jóvoltából. Ő mindjárt az első év elején közölte velem, hogy „kisfiam, te kézilabdás leszel”. Be is érett az a munka, hiszen rendre a bajnokság élmezőnyében végeztünk.”

– Azután elrepült a négy, emlékezetes főiskolás esztendő, Ön pedig kikerült a nagybetűs életbe.

Csík János: „Többek között a Vasas is hívott, s végül Hunyadkürti Jánossal és Szlatényi Bélával hármasban hozzájuk igazoltunk. Akkor éppen tavaszi-őszi rendszerben ment a bajnokság és a félidőben kiesésre állt Vasast simán benntartottuk. Érdekesség, hogy amint odakerültünk, a játékkal párhuzamosan elkezdtük az edzősködést is. „”Hunyival” sorsolással döntöttük el, melyikünk kapja tízéves fiúkat és ki a lányokat. Így jutottak nekem a lányok, akikkel azután hat évig dolgoztam együtt, s felvittem őket egészen az ifi korosztályig.”

– Ekkor – 1975-ben – lett a vasas felnőtt együttesének a szakvezetője.

Csík János: „Bejött néhány, gyengébb eredmény és a klubvezetés ekkor határozta el az edzőcserét. A korábban sikeres Fleck Ottót váltottam és nem kis izgalmakat követően, a Laurencz László vezette veszprémieket ponthátrányból indulva, idegenben legyőzve sikerült végül megszereznünk a szakosztály újabb bajnoki címét.” 

– Akkoriban éveken keresztül a Vasasnak bérlete volt a hazai elsőségre. Ám egyszer minden sorozat véget ér.

Csík János: „Mindenkit hidegzuhanyként ért, hogy a Török Bódog vezette válogatott évtizedek alatt megszokott sikereit követően Moszkvában a Lele Mihály irányította válogatott milyen nagy veréseket kapott. Ezután hívattak az OTSH-ba és felajánlották, vegyem át a válogatottat. A szabadkozásom okát firtató kérdésre azt válaszoltam, hogy nem akarok a főtitkárral, Madarász Istvánnal együtt dolgozni. Amikor visszajött a szabadságáról Buda Pista bácsi, harmadszor is behívattak. Ő már nem csak kért, hanem meg is bízott a feladattal. Utólag elmondhatom, végül nem voltak különösebb gondjaim Madarásszal, így azután szívesen tettem a dolgomat. Volt is éppen elég tennivaló, amíg elérkezett az 1982 decemberében volt világbajnokság, amelyre a később sajnálatosan leégett sportcsarnokban, rendkívül jó hangulatú összecsapásokkal került sor. S ami egészen egyedi élményt jelentett: a világbajnokságot körmérkőzéses formában rendezték, tehát mindenki játszott mindenkivel.”

– Elégedett az ott elért második helyezéssel?

Csík János: „Mindössze a jugoszlávoktól kaptunk ki egy góllal, a végén a már győztes szovjetek ellen is nyerni tudtunk. Tudom, sokan még mindig felemlegetik, hogy Igor Turcsin mekkora úriember volt, amikor a feleségét az ellenünk volt utolsó 60 percre már nem állította be. Én úgy gondolom, ők már elteltek a biztos elsőség okozta örömtől, s ez egy kicsit segíthetett minket. Az is hozzátartozik, hogy Turcsin nagyon nem szerette a velünk rivalizáló NDK-belieket… De azért csak le kellett győznünk az akkori idők legjobb nemzeti együttesét. Sikerült jól összeszedni a csapatot, Gódorné Nagy Mariann jól és igen gólerősen játszott és a másik átlövőnk, Sterbinszky „Amál” is hozta magát. Bár meggyőződésem, hogy amennyiben a Dániában eltöltött idő és az időszakos hazalátogatások helyett a teljes felkészülésben részt vesz, még jobb játékkal rukkolhatott volna ki.”

– Ez a válogatott a következő években bizonyította, hogy méltán szerzett ezüstérmet a vb-n.

Csík János: „Sikerült átformálni az együttest, amely az 1984-et megelőző időszakban minden riválist képes volt legyőzni. A Los Angeles-i olimpiáról lemaradva, 1985-ben az akkori NSZK-ban lévő Oldenburgban megrendezett B-világbajnokságon is bizonyítottunk. A világbajnoki erősségű mezőnyben Turcsinék mögött a második helyen végeztünk. A nyugodt körülmények között elvégzett, eredményes munkához sokat hozzátett másodedzőm, Szabó „Patyi” István, akivel 1981 és 1985 között dolgoztunk együtt, teljes egyetértésben, baráti alaphangulatban. Máig is kevés számú barátom között tartom őt számon!”

– Ezután elköszönt a válogatottól és itthon, illetve a Hypobanknál is dolgozott. Egészen addig, amíg egy újabb megkeresés nem érkezett.

Csík János: „Beugróként a férfi válogatott élére hívtak, hát ebbe is belevágtam. Megvallom, kellemes meglepetések értek, hiszen az 1990-es, csehszlovákiai vb-n úgy lettünk végül hatodikok, hogy a később a verhetetlennek tartott szovjetek ellen világbajnoki címet szerzett svédek „befeküdtek” a románoknak és ezzel elütöttek bennünket attól, hogy a harmadik helyért játszhassunk. Mivel nekem mindkét nem legjobbjai megadattak, így van némi összehasonlítási alapom. Bár azt be kell vallanom, hogy a nők mégis közelebb álltak hozzám, hiszen legtöbbjük a kapitányságomat megelőző hét esztendőben a klubban már játékosaim voltak.”

– 1990, a rendszerváltás évét követően sok minden megváltozott a sportágban. Maradjunk egy kritikus pontnál, az edzőképzésnél.

Csík János: „Jómagam többszörösen is kedvező helyzetben voltam, hiszen tanári gyakorlattal is rendelkeztem: három és fél évet általánosban, másfelet középiskolában taníthattam az edzősködés mellett, főiskolásokkal pedig négy éven keresztül foglalkozhattam. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy akik testnevelő tanári diplomával kerültek az edzői pályára, mindenképpen jobb alapokról indulhattak, mint azok, aki csak edzőképzésben vehettek részt. A kilencvenes években ráadásul az egész rendszer elemeire esett szét, a TF-en gyakorlatilag megszűnt az edzőképzés. Ezt a nehéz és bonyolult feladatot a szövetség próbálta meg átvállalni, de képtelen volt megnyugtató módon megoldani. Hosszú évek vegetálást követően örömmel hallom, hogy a TF vissza akarja venni az edzőképzést, ami ha megvalósul, tíz év múlva lesz is érdemi eredménye.”

– Ön híve a patrónus rendszernek is. Ez hogy működik a gyakorlatban?

Csík János: „Erről szívesen beszélek, mert nálam számos fiatal, ambiciózus kolléga megfordult az évek során. Kovács Mihály, Adorján Gábor, Bíró Imre és Rosta István is eltöltött mellettem rövidebb-hosszabb időt, így ők valóban emberközelből figyelhettek és lehettek részesei a munkámnak, Jelenleg pedig Varga Márta – aki a juniorok edzője – dolgozik velem. Ha rajtam állna, minél több fiatalt beosztanék idősebb, tapasztaltabb szakemberek mellé, hogy ezzel is felgyorsítsam a fejlődésüket.”

– Itt elérkeztünk egy kényes ponthoz: a külföldi edzők és játékosok Magyarországra történő „bezúdulásához”.

Csík János: „A menedzserek és a klubvezetők a látszólag könnyebb megoldást választják a külföldiek szerződtetésével.  Ha ugyanis egy fiatalt akar valaki beépíteni a csapatba, azzal mindenképpen több a kockázat. Ha pedig valamelyik külföldi nem válik be, legfeljebb hoznak egy másikat. Más kérdés, hogy a magyar válogatottaknak a gondjait a magyar játékosokkal kellene megoldani, akik a kevés játéklehetőség következtében eleve hátrányból indulnak. Egyáltalán nem állunk jól és ebből az alaphelyzetből kiindulva a közeljövőben nem is remélhetünk látványos előrelépést.”

– Rákérdeznék: mire számít a magyar férfi és női válogatottól a következő világversenyeken?

Csík János: „Mindenképpen a férfiak vannak nehezebb helyzetben. A szerbek elleni, júniusban esedékes, kettős vb-selejtezőt felfokozott érdeklődéssel várom, mert ezek „nagyon meleg” meccsek lesznek. A nők helyzetét egyértelműen könnyebbnek vélem, annak ellenére is, hogy a kettős kapitányság intézményét nem tartom szerencsésnek. Szerintem Elek Gábort ki kellett volna nevezni azzal, hogy aki mellé kerül, az segítse a munkáját. De mindenért valakinek egy személyben felelnie kell és ehhez meg kell kapnia az irányítás és a döntések lehetőségét is.”

– Búcsúzóul egyik kedvenc mondását idézném: „az Ön kis csapata” hogyan áll és milyen perspektívái lehetnek a Vasas női kézilabdázóinak?

Csík János: „Ez most már a negyedik olyan együttes a Vác, a Gyöngyös és az Eger után, amelyiket remélem, sikerül felvezetnem az élvonalba. Ezt a tíz bajnoki győzelmem mellett pályafutásom komoly sikereként tartom számon. Más kérdés, hogy messze nem minden a szakmai munka függvénye, hiszen az csak az egyik oldal, hogy a 22 éves átlag életkorú együttesünkben valóban tehetséges és szorgalmas játékosok vannak, akik képesek lehetnek 2-3 év múlva az NB középmezőnyében is helytállni. Ugyanakkor félve gondolok arra, hogy bármelyikük kap egy sokkal kedvezőbb ajánlatot és máris megtörik a lendület. Egész más azoknak a zömmel egy szakosztályos kluboknak a helyzete, ahol számos vezető kizárólag a kézilabdázók feltételeinek biztosításán fáradozik. Mi pedig a Vasas SC 22 szakosztálya közül csak az egyik vagyunk…”

Forrás: MKSZ / jochapress