Dömötör Zoltán: Ambrus bravúrja nélkül az én gólom nem ért volna semmit!

Dömötör Zoltán, 440Közeledik a Tokióban, 1964. október 10-24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma. A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseképpen a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül.   

A mob.hu most Dömötör Zoltánt, a Tokióban győztes vízilabda válogatott tagját kereste meg.

„Amikor bárhol szóba kerül Tokió, a vízilabda válogatott győzelme, amelynek tagjaként én is olimpiai bajnok lettem, mindig eszembe jut, milyen hosszú és kanyargós úton jutottam el odáig. Az első lépéseim, amelyeket Újpesten, az Izzó uszodában megtettem, ahol a „Doki bácsi”, dr. Técsői Henrik felfigyelt rám és átirányított Gróf Ödönhöz, aki egyébként az 1936-os olimpián, a 4×200 méteres gyorsúszó váltó tagjaként bronzérmet szerzett. Arra is emlékszem, hogy 15 éves koromban figyeltek fel rám először, két évvel később pedig már komoly versenyben voltam az 1952-es olimpiára való kiküldetésért. Természetesen a 4×200-as váltó volt a cél, amit végül elbuktam. Két évvel ezt követően, 1954-ben viszont már Európa-bajnok lehettem a gyorsváltó tagjaként.”

– Ez egy szépen induló úszó karrier volt, végül mégis sportágváltás lett belőle. Miért?

„Azért, mert Helsinki után Melbourne-be sem jutottam ki. Mivel már az ötvenes évek elejétől rendszeresen pólóztam is, így az 1956-os, nagy kivándorlási hullámot követően rengeteg hely felszabadult, ezért szinte máról holnapra bekerültem az Újpesti Dózsa felnőtt csapatába. 1957 nyarán már a válogatottban is számításba vettek. Barcelonában, a franciák ellen debütáltam, ahol két gólom mellett tizenháromszor találtam el a kapufát…”

– Ezzel a szerencsés cserével el is dőlt a kérdés: úszás vagy vízilabda. Az új kapitány, Lemhényi „Butykó” Dezső pedig továbbra is bizalmat adott Önnek.

„Én pedig igyekeztem meghálálni a lehetőséget. Az 1958-as, budapesti Európa-bajnokságon győztes magyar válogatott tagjaként a döntőben a szovjetek elleni győztes meccsen (5-3) egymagam három gólt szereztem. Általánosságban elmondhatom, erős is voltam, az átlagnál többet és gyorsabban úsztam, ráadásul balkezes voltom csak növelte a veszélyességemet.”

– Rómában eltolták a dolgokat, hiszen olimpiai és két Európa-bajnoki címmel, évekig tartó veretlenségi sorozattal a hátuk mögött csak harmadikként végeztek.

„A nagy kisiklást 1962-ben újabb Eb-aranyérem követte, majd 1964-ben, Tokióban az olimpián is mi lettünk az elsők, miközben harmadszor – egyidejűleg végleg – elnyertük a Trófeo Itáliát. A tokiói torna egyébként koránt sem volt könnyű séta, több meccsen is nagyon megszenvedtünk, amire eljutottunk a szovjetek elleni döntőig.

Boros „Apit” például Laky Károly kapitánnyal teljes egyetértésben a csapat leváltotta és az utolsó két meccsen Ambrus Miklóst védettük.”

– Ekkor született az a gól, amelyet Szepesi György annyiszor „megénekelt” a rádióban…

„Szép gól volt az az ejtés, kétségtelen. De azt sosem felejtem el hozzátenni, hogy az én gólom csak azért lett értékes, mert az ellentámadás végén a szovjetek lövését Ambrus hatalmas bravúrral hárította. Ha akkor gól születik, az én találatom is a süllyesztőbe kerül”.

– Az 1968-as, mexikóvárosi olimpián még tagja volt a bronzérmes gárdának, 1969-ben pedig végleg visszavonult. Algériában majd a Tungsramban edzősködött, hogy azután több mint két évtizedig a KSI rendkívül sikeres szakosztályát irányítsa.

„Talán még ma is ott lennék a KSI-ben, ha nem durvulnak el az anyagi viszonyaink. Az állandó kilincselést, a túléléshez szükséges pénzek összekunyerálását meguntam, így 2001-ben nyugdíjba vonultam. Sok éven át vezettem az Olimpiai Bajnokok Klubját, csak az utóbbi 2-3 évben léptem egyre hátrébb. Azóta leginkább a Hélia jelenti számomra a kapcsolattartást korábbi társaimmal, mert a hetenként háromszori úszkálásról még nem akarok lemondani.”

– Úgy hírlik, Ön nem tud ott lenni a MOB által szervezett jubileumi kiránduláson, amelynek apropóját a tokiói olimpia félévszázados jubileuma kínálja.

„A hír sajnos, de igaz. A családi körülményeim úgy alakultak, hogy vágyakozásom ellenére nem vehetek részt ezen az úton. Így marad a Hotel Hélia uszodája, ahol minden elmesélhető részletről értesülni fogok a kiutazó kortársaimtól.”

(mob.hu/Jocha Károly)

This entry was posted in Blog and tagged , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.