Dr. Süvöltős Mihály: Vranjes jó edző, hagyják dolgozni!
Dr. Süvöltős Mihály a magyar férfikézilabdázás egyik markáns egyénisége. Száztizennégy alkalommal szerepelt a nemzeti együttesben, de válogatottságainak száma sokkal több is lehetett volna, ha nem részesíti előnyben orvosegyetemi tanulmányait. Ezért számos alkalommal lemondott nemzetközi tornákon való szerepléseket. Más alkalommal pedig egy olimpiai szereplést hagyott veszni, mert 1980-ban a családi szempontokat helyezte a legelső helyre.
Süvöltős doktorral könnyen lehet beszélgetni, ha az emberfia Debrecenben tartózkodik. Mert ugyan hivatalos ügyekben olykor elhagyja a Hajdúság fővárosát, de egyéves kora óta ott él, oda fűzi minden, s ott is érzi magát a legjobban. Szerencsére Debrecenben adódott alkalom a személyes találkozásra.
– Itt tényleg mindmáig majd mindenki személyes, jó ismerősöm – hangsúlyozta a doktor. – Benyáts Balázs, Cserhalmi Gyuri és a többiek mind osztálytársaim voltak a gimnáziumban. Természetesen az általánost is itt jártam ki, mégpedig a Petőfi Sándor nevét viselő tanintézményben, a Szabó Kálmán utcában. Mint majd minden gyerek, először én is csak rugdostam a labdát, majd később kezdtem el dobálni is. Valószínűleg hamar megláttak bennem némi fantáziát, hiszen már 12 éves koromban a 14 évesek között játszhattam – hamis igazolással. A gimnázium csapatában is kilógtam a sorból, országos középiskolai döntőt is játszhattam. A legfontosabb esemény pedig az volt a pályafutásom során, amikor a Debreceni Dózsa vezetői megjelentek a lakásunkon, hogy a csapat az NB I-be történő feljutásért játszik, engem pedig a következő szezon egyik erősítésének szemeltek ki.
– A feljutást ki is harcolták, Önt pedig leigazolták.
– Akkor a két Hamza-fivér volt a legismertebb név, meg a kapus, Rácsai doktor, akinek én tíz gólt dobtam egy alkalommal. Ez volt a legjobb ajánlólevél a Dózsa felé. 1966. novemberében leigazoltak. Aki a Dózsa ügyeit összefogta, az Molnár Tibor volt. Az edzéseket pedig a korábbi nagypályás válogatott kézilabdázó, G. Nagy Kálmán – beceneve Kuli volt – vezette. Az NB I-es bemutatkozásom is jól sikerült. Ma is emlékszem, a korábban BEK-döntőt is játszott Honvédnak jó tempójú labdaszerzéseimet követően négy gólt sikerült lőnöm. A csapat egyébként a középmezőnyben ellavírozgatott: otthon általában nyertünk, idegenben vesztettünk.
A 70 éves Varga Istvánt Vetési Iván, a Magyar Kézilabda Szövetség elnöke köszöntötte – Fotó: JochaPress
– Mikor következett be a szakosztály életében a következő, minőségi ugrás?
– Amikor 1973-ban sikerült leigazoltunk Varga Pistát és Sárközi Lacit – ismertebb nevén „Pocsolyát”. Velük együtt már korátlagát és játéktudását illetően egyaránt ütőképes csapat körvonalazódott, amellyel előzetes terveink szerint 1975-ben az első három hely egyikét szerettük volna elérni. A tervet túlteljesítve, 1975-ben megnyertük a bajnokságot. A bajnoki címet eldöntő összecsapásra a Tüzér utcában, a Budapesti Honvéd ellen került sor; a meccsre egy pont előnnyel állhattunk ki. Ellenfelünknél Kovács Péter, Kenyeres József, Kocsis Pál és Buday Ferenc is megjárta az olimpiát. Komoly csapatuk volt…
– A bírók nem támogatták a favorit fővárosiakat?
– Meggyőződésem, hogy jól vezették a döntőt. Ma is emlékszem, a tatabányai Kocsis – Nagy Tibor kettős fújta a sípot, nagyjából minden rendben lement. A találkozó előtt viszont hatalmas balhé kerekedett, mert a Honvéd akkori létesítmény vezetője, Komora Imre nem akarta beengedni a különvonattal érkezett debreceni szurkolókat. Végül csak bejöhettek, s így sok emberünk láthatta, ahogy 21-20-nál „lefüleltem” Kenyeres Jóska keresztbelőtt passzát, amit értékesítettem is (22-20). Az utolsó másodpercekben Kovács Péter hatalmas gója már nem változtatott a lényegen. (22-21) Debrecenben óriási fogadtatásban volt részünk, azt nem lehet elfelejteni.
– Ez volt a klub legnagyobb sikere. Beszéljünk egy kicsit a válogatottságról.
– Szép sorjában másztam meg a lépcsőfokokat, s már 1972-ben is szóba került, hogy esetleg kijuthatok Münchenbe. Akkor negyedéves voltam az egyetemen, s mivel halasztani semmiképpen nem akartam, így ez a lehetőség hamar lekerült a listáról. 1974-ben kaptam meg az orvosi diplomámat és az év decemberében hívtak meg az 1976-os, montreali olimpiára készülő, bő válogatott keretbe. Két, komoly ajánlatom is volt: a szülészet-nőgyógyászatra, illetve a belgyógyászatra. Ám ekkor egy kicsit kockáztatva, a sportot helyeztem előtérbe, hiszen egyáltalán nem volt garantált, hogy ki is jutok Kanadába. A válogatottban a bemutatkozásom jól sikerült a négyszeres világbajnok Románia ellen, Nagybányán. Attól kezdve nekem egyenes utam volt az ötkarikás játékokra. Egészen a Moszkvát megelőző hónapokig fix csapattag voltam, de az olimpiáról le kellett mondanom a feleségem veszélyeztetett terhessége miatt.
– A második olimpia így kimaradt, a gyermek viszont egészségesen megszületett.
– A fiam második gyermekünk, a lányom öt évvel idősebb, mindketten jogot végeztek. A lányom büntető bíró, a fiam pedig ügyvédként dolgozik. Kettejüktől öt unokának örülhetünk a feleségemmel.
– Ha már tettünk egy kanyart a család felé, kérem, essen szó a feleségéről is.
– Ő belgyógyászként dolgozik, én pedig igazságügyi orvosként igyekszem helytállni. 1996-tól külön engedélyem van a szakértői vizsgálatok elvégzéséhez is.
(jochapress – folytatása következik)
Dr. Süvöltős Mihály: Vranjes jó edző, hagyják dolgozni! (2. rész)
