Ducza Anikó: Évtizedekig kellett várnom arra, amit szívesen csinálok!

Ducza_Aniko01Közeledik a Tokióban, 1964. október 10-24. között megrendezett XVIII. Nyári Olimpiai Játékok félévszázados jubileuma.  A mob.hu az akkoriban igen sikeres női tornászaink egyik kiválóságát, a bronzérmet szerzett Ducza Anikót kereste meg.

A japán fővárosban összegyűlnek az 50 év előtti versenyek legjobbjai egy kis emlékidézésre. A mob.hu a rangos találkozó felvezetéseképpen a még élő magyar érmesek közül minél többet igyekszik megszólaltatni attól függetlenül, hogy az illető kiválóság elutazik-e Tokióba október 8-án a MOB küldöttségével, vagy bármily okból itthon maradni kényszerül.

„Igazán megtisztelő, hogy még egyáltalán gondolnak rám” – ezek voltak a budai Várban élő Ducza Anikó első szavai. „Pedig bőven van miről mesélnem, attól kezdve, hogy már egy évnyi tanulás után, 1956-ban is bekerülhettem volna az olimpiai csapatba. Ám akkor még 15 év volt a korhatár, én pedig csak 14 voltam…  1957-ben, 15 évesen – jókora meglepetésre – nem csak az összetett pontversenyt nyertem meg a Mesterfokú Bajnokságon, hanem három szeren is enyém lett az aranyérem. Igaz, ehhez arra is szükségem volt, hogy 1956-ban többen is – Keleti Ágnes, Korondi Margit, Molnár Andrea – elmenjenek az országból. Az 1960-as, római olimpiára kiutazott válogatottban a korban legközelebb álló társnőm is 13 évvel idősebb volt nálam. A csapatversenyben hetedikek lettünk. Az viszont nagyon bosszantott, hogy talajon csak néhány századdal maradtam le az akkor még hatos, szerenkénti döntőről!”

– Ahogy mondani szokták, nem maradt le semmiről!

„Ez is igaz, hiszen az én időm csak ezután jött el. 1962-ben, a prágai világbajnokságon gerendán harmadik lettem, szeptemberben férjhez mentem Jánosi Ferenchez, majd 1963. februárjában kismama lettem. Nagy Jenőné, Vali néni nem is örült ennek a hírnek, én viszont nagyon akartam azt a kisbabát! Rettenetesen vigyáztam a súlyomra, csak hét kilót szedtem magamra. Zsuzsika november 19-én megszületett, én pedig három hónappal később összetettben az első helyen végeztem a magyar-japán válogatott viadalon…”

– Tokióban sem szakadt meg a jó sorozata.

„Egész évben nagyon jó formában voltam, de édesanyám segítsége nélkül szóba sem jöhetett volna az olimpiai szereplésem! Így viszont eljutottam Tokióba, ahol az olimpián bronzérmet szereztem talajon, itthon pedig várt az én 11 hónapos Zsuzsikám!

– A következő esztendőkben azután már nem ment minden olyan gördülékenyen…

„A tatai edzőtáborban korláton, egy billenést követően nagy fájdalmat éreztem – megállapították, hogy porckorong kopásom van. A legtöbb orvos visszavonulást javasolt, ám a Koreában is megfordult Per Gyula ortopéd szakorvos  már ismerte az akupunktúrás kezelés titkait és annyira rendbe tett, hogy az 1966-os, dortmundi Vb-n és az 1968-as mexikóvárosi olimpián még ott lehettem.”

– Amint abbahagyta, edzőként is sikeres tudott lenni…

„Miután két diplomát is szereztem a TF-en, a Vasasban és a Honvédban, majd Vali néni hívására a válogatottnál is dolgozhattam. Nagyon aranyos lányokkal foglalkozhattam, akik közül Medveczky Krisztina volt a legtehetségesebb – ő jelenleg Ausztráliában él. Egy idő után megfagyott körülöttem a levegő, azt mondogatták, túl kritikus vagyok. Így erről a pályáról kényszerűségből le kellett vonulnom.

– Idő közben elvált, egy másik sportember lett a férje, Lantos László, akitől szintén született egy kislánya, Gabriella. Nyitottak egy ajándékboltot a Várban, s hosszú ideig semmi köze nem volt a tornához.

„Egészen 2002-ig kellett várnom az alkalomra, azóta ismét élvezhetem azt, amit csinálok. A Margit körúton idősebb hölgyeknek vezetek kondícionális tornát. Képzelje, mekkora meglepetés ért, amikor egykori tanítványom, a bronzérmes müncheni csapat tagja, Császár Mónika beállított az egyik foglalkozásra! Mint kiderült, a 12 gyermekes családanyának egyik lánya hallott erről a lehetőségről és a születésnapjára meglepték egy bérlettel…”

– Réges-régen nem edzősködik, de ettől még lehet véleménye a jelenkor női tornájáról.

„A közelmúltban ott voltam azon a versenyen, ahol olimpiai bajnokunk, Berki Krisztián leesett a lóról. Akkor jutott eszembe a régi mondás: „Anyám én nem ilyen lovat akartam!” Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy alapvetően megváltozott a női torna. Azt hiszem, értem a szakmát, de az utóbbi években már úgy nézem a versenyeket, hogy izgalmamban kőkeményen szorítom az ülésemet. A női torna végérvényesen elvesztette a báját, elment a nagyon nehéz akrobatikus elemek felé. Száznegyven-százötven centiméteres, félelemérzet nélküli kislányok uralják a mezőnyt, az én 164 centimmel talán el is tanácsolnának, ha ma kezdeném.?.”

– Élete legnagyobb sikerét 1964-ben, Tokióban érte el. Mit érzett, amikor hírét vette, hogy a MOB az érmes magyar sportembereket kiutaztatja a félévszázad előtti ötkarikás játékok jubileumi összejövetelére?

„Azt hiszem, elsőként jelentkeztem azzal, hogy jaj de jó, megyek! Még nagyobbik lányom, Zsuzsika is belelkesedett, mondván: ő is jön. Azután szép lassan elővettek a repüléssel kapcsolatos, irtózatos félelmeim. Majd elkezdtem magamat győzködni, hogy én már az előolimpián is kinn voltam hosszú heteken keresztül, amikor körbe is utaztuk Japánt. És addig gondolkodtam, míg azon vettem észre magamat, hogy inkább itthon akarok maradni. Na pá, édesem, millió puszi, mennem kell, mert kezdődik a tévéhíradó…”

(MOB.hu / Jocha Károly)

This entry was posted in Blog and tagged , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.