Élsportolói prémium: heti 20 deka szalámi – Gurovits József 85 éves

Gurovits József közeliOlvasom a Magyar Olimpiai Bizottság honlapján, hogy Gurovits József ma ünnepli 85. születésnapját. Hát bizony egy ilyen kerek évforduló már nem mindennapos. Fel is hívtam telefonon a Zürichben élő, egykor kiváló sportembert, aki megnyugtatott: a körülményekhez képest jó egészségnek örvend. A helsinki olimpián Varga Ferenccel párosban olimpiai bronzérmet szerzett, egykori, kiváló kajakossal a „Bronzérmes győztesek” című, 2010-ben megjelent könyvemben olvasható beszélgetést a jubileum alkalmából alább megismétlem.

 

Ötvennégy év bizony nagy idő. Az emberiség jelentős része meg sem éri ezt a kort. Esetünkben szerencsére nem erről van szó, hiszen Gurovits József nyolcvanöt éve dacára kitűnő egészségnek örvend. Ő egyike annak a kétszázezer magyar honfitársnak, akik 1956 őszén a legkülönfélébb okok miatt, de nekivágtak a határnak és „odaát” új életet kezdtek.

Gurovics József esküvője

Az egykori kajakos kiválóság és felesége, a gyorskorcsolyázásban jeleskedett Földváry-Boér Mária számára november 27-én érkezett el a bizonyos nap, amikor indulniuk kellett. A fiatalasszony áldott állapotban volt, három éjjel és három nap tartott a megpróbáltatások sora, amíg végül sikerült átvergődniük a határon. Ők sem kerülhették ki a lágeréletet, de a sport minden határokat átívelő, összetartó ereje esetükben is megmutatkozott. Gurovits úr ugyanis Ausztriából írt a svájci kajaksport egyik, általa ismert alakjának, aki néhány napon belül válaszolt is. Újabb levélváltások eredményeként, hetek alatt utazhattak Svájcba, ahol ez a sporttárs személyesen vállalt értük garanciát, pedig csak áttételesen ismerték egymást.

Gurovitsék 1975-ben lettek svájci állampolgárok, csak ezt követően látogattak először haza, Magyarországra. A kilencvenes években vásárolták azt az egyáltalán nem nagy, de rendkívül jó beosztású kertes nyaralót Balatonföldváron, ahol egy hatalmas napernyő árnyékában egy fél napon át beszélgethettünk.

– Meg kell védenem a svájciakat, ennyivel tartozom nekik – szögezte le valahol a beszélgetés elején Mária asszony. – A közhiedelemben ugyanis az terjedt el róluk, hogy zárkózott nép. Márpedig mi ennek az ellenkezőjét tapasztaltuk meg, hiszen sok ezren álltak sorba azért, hogy menekülteket befogadhassanak.

– Önök pedig éltek a lehetőséggel. Keményen dolgoztak, kivívták a helyiek elismerését. Közben felnevelték a már odakinn született két fiukat, akik két unokával ajándékozták meg a szülőket. Boldog, megelégedett emberek, akik ma is élénken emlékeznek a magyarországi viszonyokra, a sport akkori jelentőségére és természetesen saját sportpályafutásuk örömeire és bosszúságaira egyaránt.

– Én komolyan mondom, amikor mondom: „azok a régi, szép idők” – vette át a szót a házigazda. – Nekem máig is nagy élményt jelentenek a Tatán vagy a Margitszigeten eltöltött edzőtáborbeli napok, hiszen ott, menet közben megismerhettem a magyar sport legjobbjait. Az edzőtáborozások valóban üde színfoltot jelentettek az életemben.

– Persze, amíg eljutott ezekre a helyekre, meg kellett nyernie néhány versenyt…

– S még előbb kemény edzések sokaságán átesni! Az például teljesen természetes volt annak idején, hogy reggel elindultunk a Margitszigetről, feleveztünk Visegrádig, majd estére vissza is jöttünk. Ez oda-vissza simán nyolcvan kilométer. Közben néhányszor meg kellett állnunk, mivel akkor még egyikünknek sem volt „Spritzdeck”-je. Tehát ha megtelt a hajó, ki kellett önteni belőle a vizet.

– Hol tette meg az első csapásokat?

– Az Elektromos sporttelepén, 1946-ban, mivel a cégnél dolgoztam gyakornokként. A következő évben már versenyeztem, miközben három műszakos munkám volt a Révész utcai alállomáson. A munka mellett estire jártam a Kandó Kálmán Híradásipari Technikumba. Amikor a főnököm megtudta az üzemi újságból, hogy versenyt nyertem, attól kezdve, ha pénteken éjszakás voltam, mindig „eldugott” valahova és ilyenkor munka helyett aludhattam.

– Talán ezek a kedvezmények is benne voltak, de tény: 1951-ben már Gurovits József is tagja volt az olimpiára készülő kajakos válogatott keretnek.

– Ha elmondanám a mai fiatalok legjobbjainak, talán ki is nevetnének, micsoda kedvezményekben volt részünk. A Margit-híd pesti hídfőjénél, a Jászai Mari téren volt egy hentes, ott vehettem át hetenként húsz deka szalámit és tíz deka vajat. Ez volt a plusz kalória. Mondanom sem kell, mire hazasétáltam a Dráva utcába, már meg is ettem az egészet…

– Helsinkiben a Varga Ferenc – Gurovits József kajak kettes bronzérmes lett. Többre számított?

Gurovits József olimpiai kártyája

– Ezt nem mondanám. A felkészülési lehetőségeket és mindent összevetve ez jó eredménynek számított. Arról pedig csak felsőfokon tudok beszélni, ahogyan a finnek minket fogadtak! Már az is óriási élményt jelentett, amikor csodafutójuk, Paavo Nurmi meggyújtotta az olimpiai lángot. Amikor pedig harminc évvel később magánemberként eljutottunk Helsinkibe és meglátogattuk az ottani Olimpiai Múzeumot, a vezetője megölelt, amikor megtudta, hogy „unkarik” vagyunk.

– Ez tényleg örvendetes, de maradjunk még egy kicsit az ötvenes éveknél. Mi minden következett Helsinki után?

– Sok minden emlékezetes esemény. Például amikor meghívtak az Országházba, hát ami ott történt, azt előzőleg el nem tudtuk volna képzelni. Olyan ételsorokat láttunk, amit korábban még fényképeken sem. Az imperializmus egyik jelképe, a Coca-Cola is előkerült. No meg akkora szivarokkal kínáltak, amilyeneket tán még maga Fidel Castro sem látott…

– Ezzel a bronzéremmel még nem teljesedett ki a pályafutása.

Varga Ferenc_kajak– 1953-ban ismerkedtem meg későbbi feleségemmel,  akinek családját 1951-ben Sebes Gusztáv mentette meg a kitelepítéstől. Még az évben bejelentettem, hogy a továbbiakban csak egyesben kívánok versenyezni. A magyar kajaksport óriási sikersorozatát hozott, 1954-es világbajnokságon, a franciaországi Macon-ban a négyes tagjaként még ott lehettem. Nem sokkal később azután egy versenyzőtársam közölte velem: „Gurókám, téged többet nem fognak sehova sem kivinni!” Klubomban, a Budapesti Honvédban volt egy nagyon rendes, személyzetis ember, Madarász elvtárs. Többször jártam nála, hogy megtudjam, mi is az igazság. Végül ő is megerősítette, valóban ez a döntés velem kapcsolatosan. Sem akkor, sem az óta nem tudtam meg semmi biztosat, végül is kinek álltam az útjában. (A képen Varga Ferenc, partnere látható.)

– Ekkoriban Ön már a Néphadsereg című napilapnál dolgozott.

– Hemző Károly megtanított a fotózás alapjaira, miként a riportok írásába is bele kellett jönnöm. Kutya-kemény élet volt az, nem ritkán éjjel kettőkor értem haza a sokszoros kontrollok meg a késői lapzárták miatt.

– Svájcban azután alapvetően megváltozott az élete.

Gurovits József, Földváry-Boér Mária

– Egy évig még ingyen edzettem a Zürichi Kajak Klub tagjait – így is meg akartam köszönni a befogadásomat. Az egyik klubtag még arra is rávett, hogy induljunk kettesben a bajnokságon, mert ő rettenetesen szeretne életében legalább egyszer svájci rangelső lenni. Meg is nyertük a versenyt, de már előre megmondták, hogy a bajnoki aranyérmet nem kaphatjuk meg, mert én nem voltam svájci állampolgár. A párom azonban még így is nagyon elégedett volt, hogy utcahosszal elsőként haladtunk át a célvonalon.

– Azután teljesen felhagyott a kajakozással.

– Igen, mert az életem már nem arról szólt. Azt viszont nem szeretném elhallgatni, hogy a sportmúltam – elsősorban akaraterő dolgában – milyen sokat segített az élet különböző nehézségeinek leküzdésében. Előbb géptervezővé képeztem át magamat, de még hatvan évesen is új képesítést szereztem: kitanultam a komputeres géptervezést. 1993-ban jöttem nyugdíjba, de még évekkel később is visszahívtak alkalmi munkák elvégzésére.

– Zürichi lakásában mi emlékezteti a sportmúltjára?

– Amikor menekültünk, a feleségem már várta az első gyermekünket. Ezért mindössze egy hátizsákot vihettünk magunkkal. A Helsinkiben megszerzett bronzérem azonban velünk jött, s máig is emlékeztet életemnek arra az időszakára.

This entry was posted in Blog and tagged , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.