Emlékezzünk Albert Flóriánra!

A felejthetetlen Albert Flórián. Fotók: JochaPress.hu

Szeptember 15-én lett volna 75 éves Albert Flórián, aki ugyan sajnos, immár öt esztendeje eltávozott közülünk, de népszerűsége változatlan. A jochapress.hu ezért is határozta el, hogy az évfordulós megemlékezések másnapján megjelenteti a vele készült egyik utolsó interjút.

A Ferencváros egykori kivételes képességű labdarúgója máig is fogalom a sportág igazi kedvelőinek népes táborában. A „Flóri”, akinek nevét sokan nagybetűkkel írnák, aki az Aranycsapat korszakát követő generáció kétségkívül legmarkánsabb egyénisége volt. Nem véletlenül lett Aranylabdás 1967-ben, aminek még közelébe sem került magyar játékos az óta sem. Labdavezetését élvezet volt nézni, testcseleitől reszkettek a legjobb hazai és külföldi védők egyaránt.

– Mindenről beszélhetünk, csak a mai magyar labdarúgásról ne essen szó! Kérem, erről ne is kérdezzen – szögezte le nagyon határozottan Albert. – Ugyan mindenről megvan a privát véleményem, de ezzel az örökzöld témával kapcsolatosan nyilvánosan nem szeretnék megszólalni.

     – Akkor beszélgessünk inkább a régi, szép időkről! Talán előbb a kezdetekről: miként lett Albert Flórián labdarúgó és miért éppen a Ferencvárost választotta annak idején?

– Erre mindig szívesen emlékezem, hiszen ilyenkor a bátyám, Feri is szóba kerül. Ő akkor éppen katona volt Üllőn, amikor vele rugdostam a labdát és egy óriási fradista, Füles József felfigyelt rám. Ő vitt el 1952. szeptemberében a Ferencváros toborzójára, ahol Száger Misi bácsi emelt ki a többiek közül. Akkor még ÉDOSZ volt a Fradi neve, majd Kinizsire változtatták, de a támogatói kör mindig az élelmiszeripar, illetve a minisztérium voltak. Csak az 1956-os forradalmat követően vehettük vissza a Ferencváros nevet.

– Azokban az években éppen elég gondja volt a családjának.

– Felköltöztünk Budapestre, majd 1956-ban elutasították a letelepedési kérelmünket. Ekkor kerültünk Őrszentmiklósra – és már megállíthatatlanul sorolta is a vonat megállóit a Nyugati pályaudvartól Rákosrendezőn, a Landler Jenő Járműjavítón át, egészen az Őrbottyánt követő Őrszentmiklósig. – Nem sok mindenre maradt időm, de azért leérettségiztem a Madách Imre Gimnáziumban, 1959-ben.

    – Akkor még középiskolába járt, miközben már biztos tagja volt a Ferencváros kezdő tizenegyének.

– Azért ez nem ment máról holnapra. A kölyökcsapattól az NB I-ig számos szakembernek tartozom köszönettel. Külön is kiemelném Tátrai Sándort, aki az ifiben foglalkozott velem, majd a felnőttek edzőjeként 1958. november 10-én ő küldött pályára életem első, élvonalbeli találkozóján, a Diósgyőr ellen. 1959. júniusában pedig – még az érettségi előtti napokban – a Svédország elleni hazai erőpróbán, a Népstadionban – győztes meccsen eshettem át a válogatottban.

    – Még tizennyolcon innen a felnőtt válogatottban szerepelni, ez csak nagyon keveseknek adatik meg.

– Ez így igaz. Más kérdés, hogy azok a hangok hamisak, amikor huszonéves fiatalokról kezdik leírni, hogy X vagy Y tehetséges játékos. Az igazi tehetségek már akkor megvillannak, amikor a serdülőktől felkerülnek az ifikhez. Tehát tizenhét-tizennyolc éves korban már pontosan látni lehet, kiből lesz valaki.

     – Ön minden esetre igazolta ezt az állítást, hiszen tizenhét évesen került az NB I-be és ott 351 mérkőzésen 256 gólt szerzett. Milyen érzés volt  fradistának lenni, az akkori Fradiban játszani?

– Egészen csodálatos. A fél ország nekünk drukkolt, a szeretet ezernyi megnyilvánulásával találkoztunk. A József Attila Színház igazgatója, Fodor Imre például folyamatosan vendégül látta a csapatot az új darabok bemutatóin. Közben rengeteg színésszel és előadóművésszel megismerkedhettünk, Ruttkai Évától Ladányi Ferencen át a hatalmas Fradi szurkoló Sinkovics Imréig, hogy az énekeseket – Aradszki László, Kós János, Payer András – nehogy kifelejtsem. De meg kell említenem Básti Lajost, Bessenyei Ferencet, Tompa „Pufit”, Bodrogi Gyulát, Voith Ágit vagy éppen Horváth Gyulát is.

Legjobb barátaival, Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal. Mögöttük a régi Üllői úti stadion

     – Számos világversenyen – közöttük két világbajnokságon is – ott lehetett, ahol Magyarország válogatottja manapság elképzelhetetlenül jól szerepelt.

– Igen, a kiskapuig többször is eljutottunk, de az igazán nagy sikerek elkerültek bennünket. Így volt ez már 1957-ben, Luxemburgban is, ahol az ifjúsági Európa-bajnokságon csak harmadikok lettünk. 1962-ben, Chilében Latisev elvette a csehszlovákok elleni gólunkat, ezért végeztünk csak az ötödik helyen a világbajnokságon. 1966-ban, Angliában hiába vertük meg a brazilokat, a négy közé jutásért potyagólokkal kaptunk ki a szovjetektől, így nem kerültünk a vb négy legjobbja közé. S akkor még nem beszéltem az 1960-as, római olimpiáról, ahol simán nyerhettünk volna, de jött a dánok elleni rövidzárlat, így maradt a kisdöntő. Némi vigasz, hogy a világklasszisokkal megtűzdelt olaszokat hazai pályán, nyolcvanezer néző előtt legyőzve szereztük meg az olimpiai bronzérmet.

     – 1969-ben súlyos sérülést szenvedett, de csak 1974-ben vonult vissza. Pályafutása során hetvenötször szerepelt a nemzeti tizenegyben. Többször behívták a világválogatottba, VVK-siker részese lehetett, négyszeres magyar bajnok és háromszoros gólkirály. S az óta is minden szál a Ferencvároshoz köti.

– Nekünk még bőven van mire emlékeznünk, ezért is jövünk össze igen gyakran itt, az Üllői út sarkán Rákosi Gyulával és Szűcs Lajossal. Elmondhatom például, hogy tíz évig, 1960 és 1970 között élvezhettem második apám, Hoffer József szerető gondoskodását az MTI Sportszerkesztőségében. 1974-től kis líbiai kitérőt leszámítva előbb edző, majd különböző tisztségek betöltője voltam a Ferencvárosban. 2004-ben a Nemzet Sportolója büszke címmel töltöttek ki, legutóbb pedig rólam nevezték el a klub stadionját.

Hoffer József második apjaként egyengette Albert Flórián útját

     – Most már csak a gyermekeiről nem beszélt…

– Magdi lányom annak idején a Ferencvárosban kézilabdázott, neki van egy hatéves kisfia. Flóri fiam éppen a közelmúltban került Felcsútra, a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiára, ahol nagyon szívesen dolgozik. Nála tizennégy és ötéves fiúunokáim vannak. Érthető, hogy a hétvége a velük való programozás nélkül elképzelhetetlen.

     – Mi mindenre jut még ideje szombaton és vasárnap?

– Természetesen a hazai bajnokikon mindig az Üllői úton vagyok, s mellette még néhány külföldi meccset is végignézek a tévében. A Barcelona és a Manchester United a kedvenceim, annak idején pedig az igazi Milanért lelkesedtem…