Emlékidéző: Zsivótzky Gyulától Hidegkuti Nándorig

Shares
foci_Hidegkuti, Puskás, 440

Bensőséges kapcsolat: a 2001-es felvételen Hidegkuti Nándor és Puskás Ferenc, jobb szélen Buzánszky Jenő (Fotók: JochaPress.hu)

Mivel a szokásos Halottak Napi rohanásban nem sikerült minden rokonomat végiglátogatni, ezért megkésve igyekeztem pótolni, amit illendőnek tartottam. 

Az Óbudai temetőben jártam, ahol útközben több, egészen kiváló sportember emlékének is adózhattam. Zsivótzky Gyula, Hidegkuti Nándor, Mátrai Sándor és Kovács István neve kívánkozik ez alkalommal ide.

A főbejárattól néhány méternyire van Zsivótzky Gyula síremléke. A 2007-ig élt, 70 éves korában távozott újpesti olimpiai bajnok atléta kivételes küzdőképessége messze határainkon túl is közismert. Életmentő operációkat követően fél évvel Tokióban (1964) második tudott lenni kalapácsvetésben, hogy azután négy évvel később az aranyérmet is átvehesse Mexikóvárosban.

Zsivótzky Gyula, 440, öt olimpoiai bajnoknővelZsivótzky Gyula öt olimpiai bajnok tornásznővel. Balról Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Bodó andrea, Keleti Ágnes, Tass Olga

Számomra különösen kedves ember Zsivótzky Gyula, aki 2006-ban az Olimpiai Bajnokok Klubja megbízásából szervezte az 1956-os, Melbourne-i olimpia 50. évfordulója alkalmából Ausztráliába történt utazást. Mivel telt ház volt, csak várólistás lehettem az önköltséges útra, ám Gyula barátom az első üresedést nekem ígérte! Szavát tartva, az indulás előtt másfél hónappal visszalépett Kertész Aliz olimpiai bajnok tornásznő helyett engem tett be az utazók közé, amiért mindmáig hálás vagyok neki!

Hidegkuti Nándor néhány hellyel odébb pihen, alussza örök álmát. Boldog lehetek, hogy őt, az MTK szerény, kedves, intelligens labdarúgóját is megismerhettem személyesen. 1979-ben Kairóban jártam, ahol példátlan népszerűségét is megtapasztalhattam. „Mister Kuti” (így szólították) példás önuralommal viselte a felé áradó szeretetözönt. Népszerűsége csúcsán hány és hány ember téved el, s vetkőzik ki emberségéből – Hidegkuti végig két lábbal a földön maradt.

Öltözőjébe rövid üzenetet dobtam be egy papírcetlin – este kilenckor sofőrjével megjelent az abszolút középszerű szállodánkban, ahol majd egy órát eltöltött velem, a számára „vadidegen” budapestivel. Másnap pedig eljött segíteni, hogy feleségemnek szerény ajándékot vásárolhassak, a becsapás veszélye nélkül. Ezt követően igyekeztem tartani vele a laza kapcsolatot. Amikor 61évesen először szenvedett műtétre szoruló sérülést, szívesen fogadott a Sportkórházban. Haláláig sokszor találkoztam vele – mindig közvetlen ember maradt felém is.

Mátrai Sándort a Ferencváros középhátvédjeként csodáltam meg sokszor a Népstadionban, az ötvenes-hatvanas években, ahol a válogatottban érdekes módon mindig jobbhátvédként kapott lehetőséget! Becsúszó szereléseit ma is tanítani lehetne – a sikerben persze vágtázó és távolugró atléta előélete is segítette őt. A Csanádi Árpád nevét viselő  iskolában, 2001-ben a szokásos Csanádi Napon futottam össze vele először és utoljára. Máig is bánom, hogy nem törekedtem hosszabb beszélgetésre, de ha tudtam volna, hogy már akkor súlyos beteg volt, egészen másként történnek a dolgok. A tanulság: amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!

A legvégére maradt egy olyan sportember – Kovács István válogatott tőrvívó – aki Hidegkutihoz hasonlóan az MTK-ban jutott el a válogatottságig. Ezt a fiatalembert – harminc körül járhatott a nyolcvanas évek elején – Achillesin-szakadással operálták, s valami hiba folytán nem ébredt fel. Hatvankilenc napig volt eszméletlen állapotban, majd meghalt. Három gyerek maradt árván, ezért is rögzült bennem az eset különösen mélyen. Ma hosszasan kerestem síremlékét, de nem találtam ott. ahol korábban volt.  Talán a családja már nem tudta meghosszabbítani a sírhelyet? Ki tudja.

Rokonom mellett ma őket is fohászaimmal kísértem útjukon. És mindenkinek merem ajánlani, emlékezzünk az elődeinkre ne csak évente egyszer, hanem sokkal többször is. Világklasszisokra vagy a legegyszerűbb szomszédainkra egyaránt.

A múltból is kell(ene) építkeznünk. A múltban szerzett élményeinket ébren tartva sokkal gazdagabbak leszünk, mintha csak fel, s alá rohangálunk és hagyjuk magunkat ledaráltatni a napi eseményektől.

Ez az óbudai tiszteletkör legfőbb tanulsága.