Esztelen focista pénzek és komoly kétségek
Nem vagyok törzsolvasója a Blikk című pletykalapnak. Azt viszont bevallom, hogy alkalomszerűen „belátogatok” az internetes oldalára. Amit a ma hajnali kiadásban olvashattam, attól nyugodtan hanyatt is eshettem volna – ha nem támlás széken ülök!
A lényeg a lényeg. Ismét meggyőződhettem arról, hogy a világ a vesztébe rohan. E meglehetősen kemény megállapítás megerősítéséhez elég volt elolvasnom azt az összeállítást, amelyből kiderül: a mi „aranylábú” labdarúgóink legtöbbre taksált képviselői mit is keresnek egy év alatt.
A sort az immár Törökországban alibiző Dzsudzsák Balázs (Bursasport) vezeti a maga évi 535 milliócskájával. Mögötte pedig így következenek a „sorstársak”: Szalai Ádám (Hoffenheim/Hannover) 535 millió, Németh Krisztián (al-Garafa) 409 millió, Huszti Szabolcs (Eintracht Frankfurt) 378 millió, Bogdán Ádám (Liverpool, 309 millió) Az összegeket forintban közölte a világlap.
Még egyszer leírom: döbbenetes hülyeségek nyilvánulnak meg e számsorok mögött. Ez a kis „nyírségi autóaprító kalandor” nehogy már megszolgálja ezt a hatalmas pénzmennyiséget! Vagy a nagyra nőtt, de egyre halványabban játszó Szalai Ádám? Hogy a többiekkel ne is foglalkozzunk. Az egyetlen, emberszerű hang Németh Krisztiánból csúszott ki, aki – ismételten állítja – szívesebben maradt volna jóval kevesebbért is Amerikában, de az valamiért nem sikerülhetett neki. Hogy legbelül mennyire gondolja ezt komolyan, az sosem derül ki, de legalább megpróbált magyarázkodni…
Sajnos, azt kell mondanom, hogy minderről nem a játékosok tehetnek. A világ ilyen bolond, a nagypénzű klubtulajdonosok egymást licitálják felül, s hol van még a vége? Persze, hogy a hazai focibizniszben érdekelt, zömmel szerény tehetségű és szorgalmú játékosok is folyamatosan nyöszörögnek, hogy „nyugaton bezzeg” mennyit keresnek a labdarúgók…
És a mi kis magyaros viszonyaink között nem is eredménytelenül panaszkodnak. Miközben egyetlen klub sincs még a közelében sem a nullszaldónak, évről évre emelkednek a gázsik. Elég csak Rudolf Gergely diósgyőri havi nyolcmillióját emlegetni, amely egy év alatt egyetlen gólt fialt az ország egyik igen szegény települése, Diósgyőr „reprezentatív” csapatának. Vagy a „Felhők királyának” kikiáltott Torghelle Sándornak a Videotonnál vagy másfél évig felnyalábolt havi hétmilliója (ha nem igaz, ide kérem a Videoton hivatalos cáfolatát és a pontos összeget – leközöljük!), amivel szemben álltak Sanyi negyedórás fellépései és a tőle megszokott lökdösődések és finom rugdosások…
Fölösleges a szót szaporítani, hiszen ettől a témától már egyre többen fáradtak ebben az országban. Érdemes viszont néhány pillanatra szembeállítani Vaskuti Istvánnak, a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) alelnökének tegnap megjelent nyilatkozata néhány mondatát a fenti összegekkel. Vaskuti egyenesen vészharangot kongat az egyik legeredményesebb olimpiai sportágunkban uralkodó viszonyokkal kapcsolatosan. S bár minden sorával nem lehet maradéktalanul egyetérteni, de az biztosan igaz, hogy aki nem tudja beverekedni magát a legszűkebb válogatott keretbe, annak már jószerivel vége is van, hiszen olyan minimális anyagi támogatást tud kapni, ami még a megfelelő szintű étkezéséhez sem elegendő. Ha pedig nincs szülői vagy egyéni szponzori háttér, az illető gyakorlatilag feladhatja álmait és elmehet dolgozni.
Ismétlem, ez a legszűkebb válogatott keretből éppen csak kimaradókra – akik sérülés, betegség, vagy egyéb ok esetén akár beugrók is lehetnének a válogatott egységekbe – is érvényes. Az is tény, hogy a magyar kajak-kenusport mindenkori legjobbjai immár 60 éve a világ legelső vonalában lapátolnak és sorozatosan szállítják az olimpiákról, a világ- és Európa-bajnokságokról az érmek sokaságát.
Vannak persze olyan „huhogók”, akik most azt mondják: menjenek el a kajakosok is focizni. Mások esetleg egyetértenek e sorok elkövetőjével, aki a világ meghülyülésének egyik nagyon konkrét jeleként értékeli ezeket a toronymagasan abnormális focizta pénzeket.
Egy valami azonban mindenképpen igaz (és maradjunk meg most szigorúan a hazai vizeken): ez az eszeveszett, messze értékén felül kezelt fociőrület, ezek a messze meg nem szolgált összegek semmi jóra nem vezetnek.
A többit majd a jövő eseményei alakítják. Addig csak egyetlen szarvashibát említenék: a magyar labdarúgó válogatottnak az év csapata címével volt 2015-ös kitüntetését. Vajon hány dioptriás szemüveget kellene azoknak hordaniuk, akik ezt az első helyet megszavazták?
