Európai urak, világbajnok uruk! (Labdarúgó Vb-történet, I. rész)

Az első labdarúgó-világbajnokságon, 1930-ban, Montevideóban a döntő első félidejét argentin, a másodikat uruguayi labdával játszották. A játékosok pedig egymást is rugdosták, méghozzá latinos vérmérséklettel – olvashatjuk a Magyar -Nemzet Online kiadásában, Ballai Attila írásában.

Világbajnokságot rendezni Olaszország, Németország, Spanyolország és Anglia nélkül? Ugyan már, efféle őrület kinek jutna az eszébe?! Például e négy futballhatalomnak, amely sértődöttségében testületileg kihagyta a sportág első, 1930-as vb-jét, mert a nemzetközi szövetség, a FIFA Uruguaynak merészelte odaítélni a rendezés jogát. Az 1924-ben és 1928-ban olimpiai aranyérmet nyert „uruk” – akik ráadásul függetlenségük centenáriumát is az 1920-as évek végén ünnepelték – persze megnehezteltek, majd őrült tempóban vetették bele magukat a stadion- és csapatépítésbe, hisz afelől vita nem volt, hogy otthon kell tartaniuk a trófeát. Ha nem jönnek az európai latin rokonok, hát úgy kell nekik, nélkülük legalább könnyebb lesz nyerni; 1929-ben úgyis ott portyázott Montevideóban a Magyarországról érkezett Ferencváros, és 3-2-re le is győzte Uruguay nemzeti egyletét, a vb-n legalább nem kell a magyaroktól és a többi tengerentúlitól tartaniuk.

Nem is kellett. A nálunk 1926-ban bevezetett profizmus óta a fővárosi nagy klubok dirigáltak, és egyöntetűen vallották: felejtsük már el ezt a badarságot, ezt a World Cupot, Rimet-kupát vagy mit, a világ másik végén, a kizsigerelő hajóúttal együtt, hiszen nem felfedezők vagyunk, hanem futballisták. A franciák, a belgák, a jugoszlávok és a románok bezzeg nekivágtak az ismeretlennek, és Mexikóval, az Egyesült Államokkal, valamint hét dél-amerikai gárdával együtt ők alkották az első vb 13-as mezőnyét.

Másrészt viszont kétcsapatos volt a torna, ugyanis az első pillanattól kezdve mindenki az Uruguay–Argentína döntőre hegyezte magát. Ami létre is jött, kisebb-nagyobb zökkenők árán. Az egyetlen komplett, tehát négy gárdát felvonultató csoportban – csodák csodája, a fő riválist oda osztották be – az argentinok már az első körben megszenvedtek a franciákkal, de Uruguay 85 ezer tomboló néző előtt ugyanilyen satnya 1-0-ra ment Peruval. A franciák joggal átkozódtak, mert a megzavarodott bíró a 84. percben lefújta a meccsüket, majd riadt tiltakozásuk és a partjelzők közbenjárása hatására visszaparancsolta a már levonulóban lévő játékosokat, de az érthetően idegbajos folytatás gól nélkül telt. A latin tempó további megnyilvánulásaként a franciák már a 20. perctől tíz emberrel, szükségkapussal álltak fel Mexikó ellen – az eredeti portást addigra agyonrúgták, a csere intézménye még nem létezett –, az Argentína–Mexikó összecsapáson pedig nem kevesebb, mint öt büntetőt ítélt a játékvezető. Az argentin–chilei csoportdöntő aztán huszonkét férfiú szilaj tömegverekedésébe torkollt, de az addigra már a helyi szokásokhoz remekül akklimatizálódott európai bíró, John Langenus nem állított ki senkit.

A belga játékvezető megpróbáltatásai azonban ezt követően csak fokozódtak. Az Argentína–Egyesült Államok elődöntő második félidejében az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő „amik” több korabeli forrás alapján megpróbálták a meccs közben kloroformmal elaltatni, de a merényletre kiszemelt gyúró izgatottságában és ügyetlenségében saját magát bökte meg, így lepihent a gyepre az egyik, ápolást igénylő játékos mellé. Argentína végül éppúgy 6-1-gyel masírozott a fináléba, mint a Jugoszláviának fél tucatot vágó Uruguay, így aztán – bronzmérkőzés híján – következhetett a várva várt, utolsó „leszámolás”.

A szóhasználat nem túlzó, hiszen kis túlzással háborús előkészületek gerjesztették a feszültséget. Argentína, a hatalmas szomszéd – területe majdnem 16-szor nagyobb Uruguayénál – egyre nehezebben tűrte, hogy odaát packáznak imádott labdarúgóival, így a döntőre valóságos hajóhad kelt át a La Plata folyón, és Montevideót Buenos Aires-i szurkolók serege árasztotta el. A rekordgyorsasággal, nyolc hónap alatt felépített Estadio Centenario százezres nézőterén 120 ezren zsúfolódtak össze, miközben odalent azon folyt az alkudozás, kinek a labdájával játsszanak. Langenus ismét salamoni döntést hozott: az első félidőre a kisebb argentin, a másodikra a nagyobb uruguayi „bogyót” választotta, részben valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy szünetben még a vendégek vezettek 2-1-re, innen fordított a házigazda 4-2-re. Az esetleges vereség persze az akkori közhangulatba bele sem fért volna, a fennállásának 100 éves évfordulóját ünneplő állam a 101. születésnapot kudarc esetén talán meg sem éri.

Így viszont a döntőt követő napot országos ünneppé nyilvánították, a fiestát csak picit árnyékolta be a hír, hogy Uruguay Buenos Aires-i nagykövetségét kőzáporral ostromolták meg. A labdarúgás első világbajnoka számára azonban átmenetileg megszűnt a külvilág, hát még a távoli Európa – a címvédő az 1934-es, olaszországi vb-re el sem utazott, így adva vissza a kölcsönt –, bár az öreg kontinens sem jött túlzottan lázba az újvilágban történtektől. Amikor például az angol válogatott centerhalfjának megemlítették, hogy az uruguayi Andrade milyen remekül alkalmazza a becsúszásokat, és megkérdezték, ő miért nem él ezzel az eszközzel, fanyarul azt felelte: mert úriember így nem szerel.

A szóvicc persze csak magyarul állja meg a helyét: Montevideóban nem is urak futballoztak, hanem uruk.

(Forrás: MNO.hu)